Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Pethő Bertalan: Kodály emberségpéldázata
a századok során az egyre nagyobb mesterségbeli tudás követelményével, kizárólag a symphonetáknak jusson a zeneszerzői rang. A bonyolult tartalomhoz illő bonyolult kifejezés által biztosított elsőséget századunkban a zeneszerzői mesterség mesterkéltté válása tette újra kétessé. Minden határon és szabályon túlkényszerülve, egyre újabb, egyre beláthatatlanabb és ismeretlenebb vidékre tévedve a korszerű műzene kozmikus szétszéledését tapasztalhattuk. Az éltető források eldugultak, a zenélő ember folytonosan kiperdült önmaga központjából és világából, egyensúlyát nem nyerhette vissza, a szorongató bizonytalanság, a megrögzíthetetlen újdonság, a folytonos mássá- levés vált létformájává. Zenéjében ezt a szédületét szüntette meg Kodály. Felismerte, hogy az egyszerűség és a világosság nem zárja ki a mélységet, ha gazdag kedély és érzület forrásából fakad. Ezért nyúlt vissza a népzenéhez, a kultúra civilizáció nélküli előfokához, vállalva azt is, hogy csupán symphonetája legyen ennek a romlatlan lényegnek. Irónia helyett míves átélésre, hajszás futólagosság helyett szellemi belterjességre törekedett. Mélysége intenzív: nem a kifelé forduló terjeszkedéssel űzi a végtelent, hanem népéből lelkedzett lelke otthonos rejtekeiben találja fel. Bár fiatal szerzőként bebizonyította, hogy a szokásos értelemben vett phonascus-ként is babérokra méltó, később eredeti dallamaival is a népi kultúra bűvkörében maradt, a nagy eszme-melódia alázatos symphonetá-jának szerepét vállalta. így teremtett világot a maga eredeti világában. Életműve egyre magasabb íveket leíró variációsor a népművészetre, mint a Felszállott a páva változataiban, ahol egyetlen ősi dallamvonulat tárnáiból hangzik fel a forradalmak komor dübörgése, a vadvirágos játékok tilinkózása, a gyász keserűsége és az ünnepek méltóságteljes diadala. Költői megnyilvánulásai nem attitűdök, hanem hites emberi szerepek, amik után mindenki sóvárog, de amiket azok, akika mindenáron erőltetett modernizmus élcsapatához tartoznak, csak elveszettként, legfeljebb titkon és távolról sóvárogva becsülhetnek. Hagyománytiszteletében, arányaiban, eszközeinek megválasztásában és a vállalt eszmények iránt érzett alázatban már induláskor egyaránt klasszikus volt, klasszikus a szó kiegyensúlyozottságot, magárataláltságot, céltudatosságot, elvhűséget jelentő értelmében. Ezért sütötték rá, mint a kifelé terjeszkedő, hajszás otthontalansággal összeegyeztethetetlen jelenségre, kényelmetlen csodára a „dilettantizmus” bélyegét. És valóban: büszkén vallhatta magát dilettánsnak, amennyiben közérthetőségre törekedett, amennyiben átérzett, átélt, eszmei izzású mondanivalója volt és amennyiben mindezzel a mások terhén igyekezett könnyíteni ahelyett, hogy az érthetetlenség magányába, a kiúttalanságot kifejezők nagy, de kietlen táborába menekült volna. Ami ebben a vádban megrovás volt, az nem érinthette, mert művészete életet követel vitatételek halmozása helyett, tetteket szavak helyett, érzületet viliózó fogalmak helyett, odaadást —vagy ha nem megy — elutasítást felboncolás helyett. Az ember Kodály élete eredendően költői lét beteljesülése volt. Első és legboldogabb gyermekkori élményéhez híven, népének és az emberiségnek nagy, a hangzás közegébe olvadó közössége lebegett előtte lelkesítő célként. Lételeme a hang, a zene volt, különösképpen pedig az ének. Az énekes létforma lehorgonyzás volt számára a létben, üres hányattatás helyett, a múlandóságában is tartalmas, ezért mélységében tagolt jelen igenlése. Az ének titka, hogy sokféle jelenség zendül meg benne totális természetes egységben. Először csak a lét zaja, csupán annyi, hogy valaki van és átrezegteti a levegőt, aztán másoknak szóló jeladás, önmagát kitáró és elnyelő kifejezés, feloldódás és teremtés. Az egzisztenciát súlytalanná varázsolja, megtisztuló lebegést biztosít föld és ég között. A személyt totálisan igénybeveszi, a hangadás testi erőkifejtése mellett 18
