Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Vita és vallomás (Tóth László beszélgetései szlovákiai magyar írókkal)
Gallai szemével lát, de más tekintetek, látásmódok létjogosultságát is elismeri, hisz épp ez Gallai István attitűdjének lényege. Egyéniségünket az emberiség felé fordulva megőrizni, boldogulásunkat erőszak és kényszer nélkül elősegíteni. Mint ahogy módszerében egymás mellé rendeli a hagyományos epikus ábrázolásmódot és a modernebb metaforikust, éppúgy tart egyensúlyt egyéni-közösségi partikularitás és emberi egyetemesség között, szintézist teremtve. (Magvető, 1982.) ODORICS FERENC VITA ÉS VALLOMÁS Tóth László beszélgetései szlovákiai magyar írókkal Harminckét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első magyar írói interjúkötet megérkezzen Szlovákiából. Népszerű és divatos lett ez a műfaj az utóbbi évtizedben — ezt Huszár Sándor Az író asztalánál című gyűjteményétől Simon István és Bertha Bulcsú nagy sikerű könyveiig számtalan példa igazolja. Ám Tóth László vállalkozását nem a divat, hanem egy nemzetiségi irodalom belső szükséglete magyarázza. Sok minden nehezítette Tóth László dolgát, elég ha a szlovákiai magyar irodalom- és nemzetiségtörténet, a tankönyvek, az írói monográfiák és bibliográfiák hiányát említjük. Ennek ellenére Tóth jó kalauz, okosan kérdez, gyorsan kirajzolódik egy-egy otthon, alkotó- műhely képe, s kialakul egy-egy írói pálya sum- mázata. De ezek az időről időre a pozsonyi Irodalmi Szemlében fölbukkanó beszélgetések így összegyűjtve többet adnak, mint annak idején kü- lön-külön. Egy sok gonddal küszködő irodalom vallomása ez a tizenkét interjú. Meg vita is. Vita arról, hogy mit ér az ember, ha szlovákiai magyar és író? Arról, hogy miként lehet ma magas színvonalú nemzetiségi irodalmat teremteni? Az írók meg készségesen válaszolnak az olykor egyáltalán nem udvarias riporter kérdéseire. Válaszolnak, mert érzik, műveikben mindent úgysem tudnak elmondani: amit versben vagy regényben „üzentek”, kiegészítésre szorulhat. Kérdéseit három nagyobb témakör (a magánélet a család, az írói munkásság és alkotóműhely, valamint a csehszlovákiai magyar irodalom) szerint csoportosította Tóth László. E három témakör azután a legellentétesebb alkotói egyéniségek bemutatására és egymással polemizáló vélemények megfogalmazására ad lehetőséget. Óriási szerepe van e polemikus hang kialakításában a minden szimplifikáló és lakkozó kísérlettel harciasán szembenálló Tóthnak. Tóth már kérdéseivel arra törekszik, hogy fölborzolja az állóvíz kényelmességéhez szokott kedélyeket. A Cselényi László-interjúval nyit a Vita és vallomás, s az olvasó ugyancsak kapkodja a fejét, mikor az egyik szélsőséges vélemény után jön a másik. Cselényi itt kifejti, hogy őt csak a kísérletező, az avantgar- de irodalom érdekli.Weöresék és Juhászék nemzedékével végleg lezárult valami. Amit ők a magyar lírában teremtettek, folytathatatlan. Nem csoda, hogy az egyik kérdésre („. . . milyen bázisra támaszkodhat a csehszlovákiai magyar költő, ha kísérleti irodalmat művel?”) kereken így válaszol: — Semmilyenre. Rögtön Cselényi után egy hozzá semmiben sem hasonlító költővel, Csontos Vilmossal beszélget Tóth. Az idős Csontos irodalomfelfogását — még az alkalmi vers létjogosultságát is bizonygatja — finoman fogalmazva fényévnyi távolság választja el a Cselényiétől. Egy másik interjúalanyról a kérdező őszintén bevallja: „Az én nemzedékem indulásánál Dénes György nem játszott nagyobb szerepet. Sem költői példaként — másfajta verseszményhez vonzódva, fintorogva toltuk félre a verseit —, sem emberként, személyes jelenlétével.” Dénest gyakran a fiatal, újító írókkal szemben játszották ki, s most kiderül, hogy az általa képviselt közérthető, hagyományos líra is visszhangtalan. Ugyanúgy az olvasói bázis hiányára panaszkodik ő is, mint az avantgar- de szlovákiai magyar apostola. Duba Gyulával is alig ért egyet valamiben Tóth László, s megkérdőjelezi az író nagyrealista epikájának korszerűségét. Pedig Tóth igazán nem tagadja a hagyományt, csak éppen arra figyelmeztet — például Rácz Olivérrel vitázva —, hogy a lírában például az újításokkal gyakran a „semmitmondó megverselése- ket” állítják szembe. S Tóth Lószló Veres Jánost a vidéki író „prototípusának” nevezi, az nem azt jelenti, hogy azt is elveti, ami a Veres-féle íróiemberi produkcióban (gazdag műfordítói és népművelői tevékenység) jó. De majd minden beszélgetésben megfogalmazódik (legalábbis a riporter kérdéseiben) a zártság, az izoláció veszélye. A nyitottság és a világra látás mellett az érték, a minőség problémájához jutottunk el. „. . . Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia”. — A Dobos László-interjú címe a kötet egyik központi gondolatát jelzi. Egyre többen érzik, hogy az 1948-as indulás utáni meny- nyiségi szemléletnek végleg el kell tűnnie, s mélyen irodalom alatti jelenségeket nem szabad értéknek kikiáltani. Joggal követel hát komoly értékhierarchiát és mérceemelést Turczel Lajos. Szigorú, kritikus hang a Tőzsér Árpádé is. „Dühöngő fiatalnak” tartották Tőzsért pályája kezdetén, más, igényesebb irodalomeszményt képviselt, mint a harmadvirágzás akkori nagyságai. Előtte „a kérdés tehát az volt, hogy behódolni vagy nem behódolni. Behódolni-e annak a való- ságszimplifikáló irodalomszemléletnek, szerkesztői gyakorlatnak, mely még Fábryt is arra akarta rászedni, hogy »írjon a boldog és szabad májusokról«.” Etikum és esztétikum kettősségéről, egyensúlyáról Zalabai Zsigmond beszél a legmeggyőzőbben: „A jövő útja — ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni — egy olyan szintézis felé kell, hogy vezessen,amelyben a Fáb- ry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodal94
