Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - MŰHELY - Gombár Csaba: A „Cifra nyomorúság” utóélete

lete”, „népszemlélete”, „magyarságszemlélete”, „zsidószemlélete”, „politikaszemlélete” — az egyes alfejezetek címeként, ostorcsapásokká válnak, s minden ostorcsapás a középosztályra üt.

Ne tévedjünk most bele az értelmiség és középosztály fogalmi összefüggéseinek egyébként roppant fontos kérdéshalmazába. Csak egyetlen elméleti vonatkozási pontot hangsúlyozzunk, mégpedig azt, hogy a két háború közötti időszakban a középosztály önszemlélete és részben mások általi megítélése is e társadalmi csoportot „nemzetfönntartónak”, semlegesebb kifejezéssel élve a társadalom politikai vezetésére hivatott csoportnak tekintette. Ugyanez állt egy korban a magyar nemességre vonatkozóan, és 1945 után pedig a munkásosztály esetében. Fontos aláhúzni ezt az összefüggést, mert egyébként soha nem érthetjük meg az egyes társadalmi kategóriák értelmezése körüli óriási vitát, az empirikus és elméleti kérdések lezárhatatlanságát. Ezek a viták egy társadalmi réteg vagy osztály esetében mindig többet tartalmaznak, mint amit a foglalkozási, iskolázottsági vagy vagyoni csoport kérdése önmagában jelenthet.

Ha ugyanis valamely rendet, osztályt, vagy réteget, a társadalmi szerkezet egy részét, úgy tekintenek, mint amely politikai vezetésre hivatott, akkor a társadalmi szerkezet kérdése nem csak elméletileg politikai kérdés, hanem a maga konkrét tárgyi- ságában a napi politikai ütközések kérdése is. A társadalmi struktúra ügyét soha nem is lehet kivonni a politika rút világából, ez csak e kérdések ökonomista szemlélőinek magán passziója lehet.

Nos a Szabó Zoltán által a középosztályról nyújtott kép épp ebben az összefüggésben telitalálat, mert miként kora társadalmának egészét, úgy a középosztály kérdését is a politikába ágyazottan végzi el. S hogy ellentmondásos egyszer értelmiséget, másszor középosztályt mondani ugyanarról? Formállogikai szóhasználatot tekintve, természetesen az. S bár példálódzhatnánk mai szóhasználatunk zavaraival, gondoljunk inkább arra, hogy ez az ellentmondás valóban benne is rejlik e csoport létében.

„Milyen lehet az a réteg, melynek jelölésére csak ilyen gyönge és színtelen szót talált a legbölcsebb szociológus, a nyelv?” — kérdi a szerző a középosztály nevét latolván. „A középosztály a nem létező magyar polgárság pótlására készült.” Készült tehát, mint ahogyan az ideológiai készítmények teremtődnek az ilyen kitüntetett jelentőségű társadalmi csoportok esetében. Szabó Zoltán ennek eredetét a liberális optimizmusban véli fölfedezni. „Azt hitték, hogy a társadalmi fejlődést is meg lehet úgy oldani, mint a hazai vasútvonalak kiépítését. Látták a francia és az angol példát, de véletlenül se akarták észrevenni a magyar adottságokat.” Ne vitassuk itt és most, hogy Eötvösék mennyire voltak doktrinerek, de utaljunk arra, hogy a doktrínák mellett a Kiegyezés szabta gazdasági,szellemi, politikai és morális keretekés következményeik, súlyosan megterhelődvén aztán a trianoni békediktátumok hatásával s itt konkrétan a magyar középosztály számszerű földuzzadásával, valóban kiváltották azt a helyzetet, ami Szabó Zoltán egyik alapmegállapítása: „igazi polgárság” nem létezhet „igazi demokrácia” nélkül, amely nyugalom idején esetleg nem biztos támasza a rendszernek, de föltétlenül az a megingás idején.

Az „igazi polgárság” az „igazi demokrácia” fogalmai se zavarjanak most bennünket. Világosan történelmi összefüggésekről van szó a szövegben, s arról a ma is vallott igazságról, hogy Európának ezen a táján másként alakult a történelem, mint a Lajtától nyugatra, s amikor egyetemes emberi értékként fölfogott polgárosodás és a vele részben összekapcsolódó demokrácia a figyelem terébe került, ez sem szervesen nem fejlődött ki, sem pedig az nem állítható, hogy etatista módon nagyon erőszakolták volna ezt „fölülről”. 1938-ban is nagyon kevesen akarták. De ezen kevesek egyike volt Szabó Zoltán.

73