Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)

voltam az arany-, az apám pedig az ezüstkalászos gazda, aki éppen nem volt érzéketlen az új dolgok iránt, például még kultivátort is vásárolt.

Vállalkozó kedvem nem kezdte ki az sem, hogy csipkelődtek, gúnyolódtak rajtam az idősebb gazdák. Gondot fordítottam arra, hogy mintaszerűen kipróbáljak mindent, amit a tanfolyamon elsajátítottam. Tökéletes talajelőkészítést végeztem, nyoma sem maradt annak, hogy hol ment az eke, az egyenletes tőszámot a négyzetes ültetés eleve lehetővé tette, s így a tolókapát ráadásul keresztbe-hosszába tudtam használni. S nem múlt el nap, hogy legalább egy pillantást ne vessek munkámra. Alig vártam, hogy értékelésre kerüljön sor. Első lettem, s nyertem egy lófogatú vetőgépet. Évtizedek múltán az Eötvös-díjnak sem örültem annyira, mint ennek a masinának. Irigyeim mondták: ez csak véletlen lehet. Azóta is hej de sokat hallottam az ócsárlásnak ezt a megfogalmazását! Míg végre megszólalt egy elfogulatlanabb hang is: „De Fajszon ez már törvényszerű véletlen!”

Hanem a háború az én sorsomat sem hagyta érintetlenül. Az esküvő után még 16 hónapot lehettem otthon, de akkor aztán, 1944 augusztusában újonckiképzésre behívtak. Munkára vittek bennünket a Bácskába, a Tisza mellé, összes felszerelésünk csak a katonasapka volt. De a front gyorsan közeledett, ezért szeptember végén húzódtunk fölfelé, s egyben nyugatra; így éppen Fajsznak vettük az irányt. Úgymond hazaérve, tűnődtünk néhányan, hogy lelépünk, de az itthoni öregek óva intettek: ebből főbelövés is lehet. Így aztán, jobb meggyőződésünk ellenére, átmentünk a komppal. Október végén Tolnán felszereltek bennünket. A folyam túloldalán van Dombori, ami most üdülőtelep; akkoriban Fajszhoz tartozott. Néhányunkat újból megkísértett a lelépés gondolata, de meg tudtam, hogy közel vagyok Fajszhoz, a családhoz, a fiatal feleségemhez, s ezért újból tettünk egy próbát. Simán átjutottunk, akkor azonban beleütköztünk a révparancsnokságba, s onnan azonmód visszakergettek bennünket, méghozzá olyan hangsúllyal, hogy érzékeljük: legyünk boldogok, hogy ennyivel megúsztuk.

Egy hónapot még Somogybán töltöttünk, de már küszöbön volt az áttörés, ezért a Felvidékre irányítottak bennünket. Ott is eltelt még egy hónap, s Pozsonyon keresztül épp szilveszter napján indították el a zászlóaljat. Breslau-ba érkeztünk — Wroclaw néven került Lengyelországhoz — itt sokat éheztünk, fagyoskodtunk, de a frontot legalább elkerültük. Innen szinte az utolsó pillanatban indultunk el Dániába. Amíg úton voltunk, ellátásunkról senki nem gondoskodott, úgy szereztünk ennivalót, ahogy tudtunk.

Dániába február 2-án érkeztünk ki, s ott újra megkezdődött a kiképzés. Számomra nem volt egészen ismeretlen ez az ország, hiszen csak egy-két évvel korábban olvastam Boldizsár Iván könyvét a gazdag parasztok országáról, s amit leírt, azt szinte betéve tudtam. És valóban úgy érzékeltem — ott kint még inkább, mint az olvasottak alapján —, hogy mi legalább kétszáz évvel vagyunk elmaradva.

A német megszállás ötödik évében is szalonna volt az üzletekben meg tejszín. Nem mondom, volt sorbaállás is, de velünk, magyarokkal rokonszenveztek a dánok, mindig előre engedtek bennünket.

A zászlóalj tisztikara fölvette a kapcsolatot a dán földalatti szervezettel, felfegyvereztek bennünket, s kiosztották a szerepeket, hogy adott jelre ki mit fog csinálni. De résen voltak a németek is, a közelben állomásozó tiszti iskola növendékei körülfogtak bennünket, s lefegyvereztek. így lettünk, habár csak igen rövid időre, a németek foglyai. S amint Dánia felszabadult, mi azon nyomban angol fogságba kerültünk. Közben vége lett a háborúnak, s tudtunkra adták, hogy Dániából záros határidőn belül el fogunk jönni. Elérkezett ennek is az ideje, a dánok nagy búcsúztatást rendeztek részünkre, minket pedig elszállítottak Schleswig-Holsteinbe.

62