Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (elbeszélés)
AMBRUS LAJOS ELDORÁDÓ Sosem láttam olyan bivalyt, amilyet az a négy katona húzott a suvadás felé. Dög volt, szétlőtt, szétbombázott dög, csüngtek belőle az izomszálak, duzmadt pofájának egy darabja hangtalanul és cafatszerűen leffegett utána a mészkőporban; fekete, alvadt vér csöpö- részett belőle, és mozgékony, zöld sebként lepték el a legyek. Irtó büdös volt. Ültem az udvar gyepén, a gyepes udvaron és mindent láttam. Feltűnő volt az arcok közömbösen nyugodt függetlensége: mintha elváltak volna a vadul átrendezett környéktől, és nem vettek volna tudomást a háttér valóságos elemeinek változásáról; mintha az áttekinthetetlenségig uniformizálva lettek volna ezek a zubbonyarcok, noha a szájak elé kötött vászonkendő a maszkszerűség ellenére mégis kivehetővé tette a szemöldök ívét, az arcbőr feszültségét, a sebhelyek szederliláját. A kötelet az oldalra billentett állat testén — zötykölődő, szőrös combok közt a véres nyakig — ügyes hurkolással átvetették, a praktikus igyekezet mégsem járt teljes sikerrel. Dél, fényes pára, langy- szellet, illanó hulla- és dögszag. A katonák a döccenőktől puffanás- és súrlódásszerű hangot hallató jószágot sétatéri biztonsággal navigálják a Mórul irányába: estészak felé, ahol további agyongázolt állat- és embertetemet sejtet az elmúlt nap keserű miseriája. A kert amint kocsik, ládák, szuronyok, dzsidák, álgyúk, hámos lovak, kigombolt ingnyakak, parancsszavak, pakolászás. Azt kell mondanom, szeretett házunk egyetlen olyan pontja a közönséges, esetenként elviselhetetlenül meghitt illatot árasztó, most ugyan megcsúfolt, ám valamikor hadi sikereket arató kert, a Garten, amely a kúriai stílus dögvészes ünnepélyességén kívül némi prakticitással rendelkezett. Nagyon kevés kívülálló merte furcsállását kifejezni a tárgyak sajátos megjelenése, a különösség, a váratlanság miatt: őspark helyett legelő, a kertépítés tradícióit követő japánbirs- ágyás helyett spenótzöld sövénykoszorú, nos, erről az „áldozati elemről” a környékbeliek jól sejtették, és jól szimatolták, hogy itt valami titok lappang; azonban se a gyakori vendégek, se a jóakaraté szomszédok nem mertek szót emelni. Kiválóan ösmervén a világban meghonosodott erkölcsi rendet, szerették jelenüket, és foggal-körömmel ragaszkodtak jövőjükhöz, azt gondolván, mindez csupán értelmes önség a részükről; magyarán és egyszóval: tisztelték a mérnök urat (apámat), féltek funkcionárius nagyapámtól, s hallgattak, mint szar a fűben. A bukszusliget azonban a metszőén éles logika szabályainak megfelelően került furcsa helyére. Mondhatnám: önvédelemből. A családi becsület és a családi vagyon megőrzése céljából. Minden felelősség nagyapámat, a royalista Fronius Károly jogi doctort és juratus assessort terheli. Ó ugyanis hülyén ideges szokása szerint egyes ünnepi diner alkalmával, ha nem ízlett neki az ugyancsak ünnepi raguié, az egész tálat levesestől-kanalastól cakommpakk kiröpítette az ablakon. Több éves garázdálkodás után, nagyanyám a családi címerrel ellátott fajanszedényeket mentendő (ezüst holdsarló alatt míves méhkaptár), ravasz ötlettel bukszuscserjét ültetett az ebédlőablak alá. A levesért nem olyan kár, mutatta egy-egy hasonló roham alatt nagyanyám glóriás mosolya, s mivel szólni nem mert, észrevétlenül jelzett a szakácsnőnek, aki a gonosz vihar csillapultával eloldalgott, és a bukszusról lehalászta a fennakadt porcelánt. Az ilyenformán sok győzelmet megért kert most, a dolgok hihetetlen méretű összekuszálódása, a visszatarthatatlanul terjedő hullabűz, a tágas ház, a 30
