Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: Két évad között (Tűnődő sorok a kecskeméti színházról)

Azt se nagyon hihette komolyan senki, hogy a főrendező által kedvelt vendégszereplők a helybeliek kenyerét ették el, hiszen ezekre a szerepekre nem volt megfelelő embere a társulatnak. Igaz, lehet darabokat választani egy adott gárda lehetőségeinek kalodájában, csak akkor éppen a Ziskáról, a Ravelszikről és a Beckettről kellett volna lemondani. Józan értelemmel különben is nehéz elképzelni, hogy egy újjászerveződő társulatnak ne válna hasznára művészileg és erkölcsileg is, ha Nagy Attilával és Sinkó Lászlóval játszhat együtt. És ki gondolhatná, hogy Oszter Sándor neve közönségriasztóan hat a színlapon? Beke nem divatos nagyokat hívott meg, hanem a pártfogás nemes gesztusával olyan művészeket, akikkel érdemükhöz képest mostanában kissé mostohán bánt a saját színházuk. Nem a mindenáron való föltűnés szándéka vezette tehát, hanem a művészi és emberi igényesség. Az se nagyon valószínű, hogy fő törekvése: a magyar dráma és a kelet-európai új irányzatok körüli buzgólkodása miatt érhette volna gáncsvetés. Vannak ennek ugyan ellenzői, de fennhangon beszélni róla nemigen ildomos, még ha bátorítást adnak is hozzá olykor olyan nyilatkozatok, mint legutóbb a Nemzeti Színház rendezőjéé a Budapest idei júniusi számában. Nem nyilvánosságnak szánt lekezelő megjegyzéseket persze az idegen is hallhatott például a Ziska próbáján mind Katonáról, mind a művéről, mind a rendezőről, de hát kisszerű színészek minden társulatban akadhatnak, s nem biztos, hogy az ő óhajuk szerint kellene alakítani a művészeti vezetést. Lehet, hogy nem kellett volna a volt főrendezők színházává tenni a kecskemétit, mert ez könnyen a klubasztalok külön köztársaságaivá szaggatja szét a gárdát, s azokat a modernnek számító, mostanában gyakran hangoztatott elméleteket igazolja, amelyek szerint badarság a színházban közösségről beszélni, hiszen az a vetélytársak harca által működhet jól igazán. Kívülről nem tudhatni, mi történt, de a végeredmény felől nézve sejthető, hogy ha volt valamiféle harc, az aligha lehetett művészi vetélkedés. Mondják: egyáltalán kár volt ennyi rendezőt szerződtetni, mert mérgező, ha sok embernek kevés lehetőség jut. A mai gyakorlat szerint, ez úgy látszik, így Van. De a puszta számbeli többlet miért nem válhat egy színház művészi többletévé?

A külső szemlélő itt valóban csak a sötétben tapogatózhat. S mivel a „belső bukásra” művészi okot nemigen talál, kénytelen arra gondolni: nem Beke vezetői módszereiben volt-e valami, ami megrontotta körülötte a hangulatot. Hiszen ilyesfajta suttogások is voltak az elégedetlenkedők körében. Csakhogy nehéz elfelejteni azt a kassai évtizedet, amelynek a színházteremtői jelentősége egyáltalán nem haloványul az időben . .. Ott tehát — ha csatákban is — még jó vezetőnek bizonyult.

Annyi bizonyos: a kecskeméti társulatnak ismét rossz híre van. És az a legfurcsább benne, hogy ezt nem a kritika alakította ki, hanem maga a tagság terjesztette el. Nem gondolva arra, hogy ez nem az egyik vagy a másik rendezőre, esetleg épp Bekére üt majd vissza a következő évadban, hanem a társulat egészére. Szigorúan hangzik, de a színház jövőjére gondolva aligha lehet finomkodva fogalmazni: győzött a középszer „forradalma”, amelynek a „vívmányait” nem lesz éppen könnyű eltüntetnie az új művészeti vezetőnek, Szőnyi G. Sándor-nak, a televízió ismert rendezőjének. A sorjában színházi irányítóvá kiszemelt televíziósok közül talán éppen neki lesz a legnehezebb dolga. Hiszen fél állásban kell majd felszítania hamvadó tüzeket, amelyeket egy színházi rendezőnek — úgy látszik — teljes állásban sem sikerült.

Nézőként nem tehetünk egyebet, mint hogy bizalommal nézünk a jövőbe, de a helyzetből adódó kérdéseinket sem feledhetjük. S amíg nem látjuk az új előadásokat, s azt, hogy milyen eszmény irányítja majd a társulatot, bármilyen bizakodóak vagyunk is, szorongató kérdéseinkkel maradunk . . .

76