Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám - MŰHELY - T. Bíró Zoltán: Magyar művelődés, magyar társadalom (Veres Péter nézetei a népi-nemzeti kultúra kérdéseiről)

kulturális politikából pedig csak az következhetett, hogy a kulturális monopóliumok felszámolásában csak sovány részeredmények születhettek. Igaz ugyan, hogy sikerült eleinte művelődési tömegmozgalmakat indítani, kiépült a tömegkultúra alapvető intézményhálózata az akkor lehetséges színvonalon, de nem alakulhatott ki semmiféle tömegkulturális értékrend, a politika a klasszikus értékek egy jelentékeny részét kirekesztette, új minőséget nem tudott életre segíteni, de még ajánlani sem, s a minőség dolgában általában is végletes engedményekre kényszerült. Mindez ott eredményezte a legsúlyosabb rombolást, ahol bennünket a legérzékenyebben érintett: a közművelődésben, a mindennapok magyar közéletében. Amint a nép egyre teljesebben elidegenedett a neki szánt, s rákényszerített, művészi értékek híján való hamis és didaktikus agitatív „alkotásoktól”, magára hagyatva úgy kellett egyre inkább ráfanyalodnia arra, amit az álkritikus-álpolitizáló kabarékedélyeskedés és kuplécinizmus tálalt elébe. Veres Péter ezekben a jelenségekben a magyar közművelődés mélypontját érzékeli, erkölcsi-esztétikai züllést, nép- és nemzetidegenséget ott, ahol az a legkevésbé lenne megengedhető éppen szocialista viszonyok között: „Minekünk azonban hazánk, államunk, nemzetünk és saját kultúránk van és ebben akarunk élni mind az idők végezetéig. És ha Déryné, Blaháné, Bihari, Lavotta és Reményi Imre szellemét éreznénk a mai népszórakoztatásban, ott állnánk egymás mellett mint sokat emlegetett íróelődeink. Azoknak a művészeknek még becsület, dicsőség, hivatás és nemzeti szolgálat volt magyarul játszani, énekelni és muzsikálni. ... Pedig a veszedelem nem kisebb, mint akkor volt, mert akkor csak az amúgy is gyűlölt, Habsburg-német kultúr- tényezőkkel kellett harcba szállni és a harcosok mögött ott volt az egész ébredező nemzet íróival és diákjaival együtt, de most már a technikai fejlődés jóvoltából még az égből is száll az alpáriság hozzánk, a rádiók és még a szelek szárnyán is. Nincs többé »érintetlen nép«.”31 A félremagyarázók, s különösen az érintettek egy-egy ilyen kijelentésből aztán hamar leszűrték a következtetést: íme, Veres Péter provincializmusa. Annak bizonyítékát látták ebben, hogy Veres Péter ellensége a technikának, a modern tömegtájékoztatási eszközöknek. Holott csupán felhasználásuk módjában, az általuk közvetített tartalmak tekintetében volt vitája a felhasználókkal. A nép ellátottságáról szólva, többek közt éppen az eszközök, formák, s különféle lehetőségek hiányát teszi szóvá 1954-ben: „Az igazság ez idő szerint az, hogy jórészt állami pénzen egy burzsoá siserehadat tartunk el, a tízmillió magyarnak alig adunk valamit, hiszen még rádiója is túlságosan kevés munkásnak és még kevesebb parasztnak van. A falvak ezreiben és az üzemek százaiban még csak egy jó mulatsághoz szükséges zenekar sincs.”33 Az eszközök rohamos terjedését azonban érzékelte. Tudta, hogy hamarosan általános lesz a rádió falun és városon egyaránt, és érdeklődéssel figyelte ugyanezt a jelenséget a televízió megjelenésekor is. Nem a gép- vagy a képrombolók logikájával és érzelmével szól róluk, hanem a realista gondosságával, előrelátásával és helyzetismeretével. Az eszközök irányítóinak egészséges népszemléletét és hozzáértését igényli: „Éppen ezért kell először is mindenkivel megismertetni az igazi művészet nyelvét, másodszor azoknak kell irányítani az egész zenei és szórakoztató kultúrát, akik már értik ezt a nyelvet. És ahogy a gyermeket nem engedjük rákapni az ocsmány és trágár beszédre, úgy kell óvni a népet is az aljasságtól, amíg maga is el nem jut az ítélőképességhez.”38

Veres Pétert tehát a nép művelődésének ügye foglalkoztatta elsődlegesen, ami azonban nem jelenti azt, hogy a tömegszórakoztatás kérdésein túl, a magas művészet egyes ágazatai és a nép, a mindenkori népkultúra kapcsolódási pontjait ne kereste volna. Számos alkalommal szól a képzőművészet, az iparművészet, s különösen gyakran a zene lehetőségeiről, hogy megtalálja régen elveszített kapcsolatát a néppel, a a nagyobb közösséggel. A közös éneklés felbecsülhetetlen közösségi erejéről ír meg53