Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám - Balázs József: A bátori advent (történelmi színjáték 2 részben, - első rész)

tétében éri meg az isteni megbocsátást. Látni fog­ja méltóságod, hogy miként erősödtünk meg . . . KRUCSAY: (Közbevág, majd egyre lelkesebb) Tisz­telendő atyám, az advent minden egyes napját a társaságukban szeretném eltölteni. Részt ve­szek elragadtatott énekeikben, a hajnali miséken, amikor még hátrálva vicsorognak az éhes ördö­gök, látván az isteni misztérium fényét... Pom­pás, minden pompás. Várdáról jövet még a vadas, kies erdőket, a finomboros szőlőket, a mulató ligeteket sajnáltam ... a szép ifjúságot, de most, hogy ily közel kerültem a szentségekhez, az év legszebb négy hete következik, az én életem legszebb négy hete . . . Szebb idők néznek rám, mint amikor generális voltam Rákóczi nagyurunk mellett, boldogabb idők, mint amikor Rákóczi Ferenc fejedelem 1711 fagyos januárjában Várdá- ban hadiszemlét tartott és 12 ezer kuruc sora­kozott elébe . . . (Hirtelen — szokatlan robajjal — Márta szalad be, odafut Miklós mesterhez, úgy bámulja Krucsayt, mint akitől félni kell. Krucsay sokára szólal meg.) KRUCSAY: Ki ez? LISZKAY: Miklós mester mellé adtuk, hogy se­gítsen, hogy gyorsabban menjen a munka, enni­valót hoz, kimossa a ruhákat, amolyan minde­nes . .. KRUCSAY: Értem, persze . . . MIKLÓS: A tisztelendő úr olyan a minoriták templomában, mint azok a főtisztelendők, akik Itália városaiban, templomaiban a nagy Giottok, Cimabuek korában is éltek már és rajongtak a szépművészetekért. Olyan ez a klastrom, akár egy egyetem ... a tudományt, a szépművészetet ápoló, az ízlést csiszoló . . . gyógyító hely. MÁRTA: Hagyja már el kend ... Ez a hatalmas nagyúr levágatta a felesége fejét. . . (Nevet félel­mében, hátrál is, maga sem tudja mit csináljon.) LISZKAY: Krucsay Öméltósága a törvénynek en­gedelmeskedett, élt őseitől örökölt jogával. Ré­gen történt, nagyon sok éve . . . (Legyint, semmi kedve nincs erről beszélni.) MÁRTA: Én ismertem a szépséges Tolvay Bor­bálát, a méltóságos nagyúr feleségét. . . LISZKAY: Én nem! (Hosszú csend) MIKLÓS: Milyen asszony volt? (Márta körbejárja a férfiakat, majd megáll Krucsay előtt. A fegyveresek elé ugranak, de Krucsay hátra­parancsolja őket.) MÁRTA: Még el tudnám mondani könyörgő imá­ját is, de nem, a méltóságos úr nem hallgatná meg. LISZKAY: Krucsay Öméltósága felesége nagyon sok embernek volt a cédája, jegyzőkönyvek tanú­sítják. És most menj innen, de azonnal! KRUCSAY: Hagyja csak, kedvemre való beszélge­tés ez . .. (Miklós mester váratlanul előbbre lép, a Krucsayt kísérő két fegyveres egyszerre mozdul, hogy megvédjék urukat.) KRUCSAY: Hagyjátok . . . (összetörtén) Hagyjá­tok. Ő csak egy asztalos mester. Nem fog ártani nekem. Nem is tudna ártani, mert nézzétek az arcát, a szemét, a szentek bámulják így a világot, az örökkévalósággal szemezgetők, Szent Ferenc és a többi szent mai követői. Tisztelendő atyám irigylem azt, aki ily tisztán és hibátlanul állhat meg Isten és ember előtt ... Ez is az Isten bün­tetése, hogy ezt megmutatja... Minden úgy settenkedik, formálódik és váltogatja a színét előttem, hogy engem figyelmeztessen: bűnös va­gyok. Miféle erő teszi ezt? LISZKAY: Le kellene már feküdnie méltóságod­nak. Hosszú volt az út Várdáról. KRUCSAY: Miféle erő irányítja az emberi aka­ratot? Hát hogyne tudnám: De sohasem lehet vége a mindenható bosszújának? Ha ugyan, ha valóban az Isten akarata ez... Talán mégsem! Annyira tökéletes lenne az ember, hogy bűneiért nemcsak a túlvilágon, de már a földön bűnhődnie kell? Ez bizony a legnagyobb földi tökéletesség, a zsarnoki igazságszolgáltatás: ha bűnt követtél el, bűnhődj halandó senki . . . (Keserűen nevet) LISZKAY: Megértem méltóságodat. Ha mindenki így élné napjait, a paradicsomi béke, a lélek bé­kéje uralná a földet. . . (Közben Márta megáll az oldalt álló két fegyveres előtt és el akarja venni kardjukat.) MÁRTA: Az Isten kitiltott a paradicsomból min­den fegyvert! (A két fegyveres ellöki Mártát, aki elterül a földön.) KRUCSAY: Hagyjátok csak, hagyjátok . . . Men­jetek hátrább, végre egy asszony, aki szembe merészel szállni velem . . . Mindig mindenki ki­került, eddig senki sem mert kérdezni semmit, kikerültek az emberek, igen, lesütötték a sze­müket, ha szóltak hozzám, mintha ők öltek volna, évek teltek el, egyetlen őszinte pillanat nélkül! Végre ezt is megértem, Bátorba kellett jönnöm, hogy találjak egy bátor némbert. . . (Fojtottan nevet, úgy várakozik) MIKLÓS: Menj ki a templomból . . . (Mártához) KRUCSAY: Hagyja csak... Kérdezz bármit. (Mártát biztatja) Kérdezzél bármit, hallja min­denki, nagyon jó, hogy ennyien vagyunk itt, legalább tudjanak róla, ez lesz nekem az igazi megkönnyebbülés és nem a sok sunyi tekintet, a parancsra várók szolgasága, a félelemtől veze­tettek undok pofája . . . Félni akarok, végre egy­szer, félni akarok, tisztelendő atyám, olyan em­ber akarok lenni, mint a többiek a vármegyé­ben . . . Mondd meg, mit akarsz? (Mártához) LISZKAY: Én ebben nem veszek részt, méltósá­gos uram . . . MIKLÓS: Maradjon csak, tisztelendő atyám . . . (Márta elveszi a kis alacsony széket Miklós mester mellől. Leül Krucsayval szemben.) MÁRTA: Szokott álmodni? KRUCSAY: Nemrég megálmodtam Rákóczi feje­delmünk halálát.. . Két évvel ezelőtt, egy zava­ros áprilisi éjszakán Rákóczi uram szelleme jelent­kezett . . . MÁRTA: Nem a felesége szelleme? KRUCSAY: Nem! (Vár) A megboldogult felesé­gem szelleme akkoriban már nem kereste meg a váramat... MÁRTA: Mit tud még mondani? 25

Next

/
Thumbnails
Contents