Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 8. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Hajdú-Bihar temetőművészete

(ha van), és mit kínál a letelepülőknek a rövid múltú, új osztrák nemzeti tudat.

Ami egyértelműen kirajzolódik, az az anyagi érdekek messzemenő előnyben részesítése. A megkérdezettek a legkülönbözőbb alkalmakon hozták szóba és cselekedeteiket nagyon gyakran magyarázták anyagi természetű okokkal. Paradoxon, hogy sokakat fölháborított az Ausztriában kötelező egyházi adózás, s helyette a magyar- országi önkéntességet tartották kívánatosnak. A Magyarországról hozott minták között szinte ebben az ügyben mutatkozott a legnagyobb nézetazonosság.

A jólétet és a hasznosság elvét mindennél többre becsülök többségénél érzelmi sivársággal és lelki sérültséggel, a társas kapcsolatok beszűkülésével, visszahúzódással, bezárkózással, kiábrándultsággal, félelemmel, önbecsülési zavarokkal lehet találkozni. Sokkoló az első fejezet élmény- beszámolója, mennyi megaláztatást, megleckéz- tetést, fonák helyzetet kellett elviselnie a türelmes szerzőnek munkája során. A felmérés fő tanulsága ez a lehangoló „eredmény”. S az sem változtat a képen, ha a felsorolt negatív jelenségeket nincs is jogunk a magyar diaszpórára vagy az ausztriai viszonyokra szűkíteni, és elismerjük, hogy jelentkezésük az ipari országok modern társadalmainak széles köreire érvényes. A felmérésből világosan kiderül, hogy az emberi élet harmóniáját általánosan zavaró tényezőket a kulturális és a nyelvi közeg idegensége — ha nem is kizárólagosan — de nagyon sok esetben erősíti. Azoktól pedig, akik az anyanyelvi művelődést szolgálni kívánják, sokszoros energiákat követel. És ebben nincs semmi rendkívüli. Hasonló vizsgálatok Földünk sok pontján hasonló tüneteket mutatnak azoknak a nyelvi csoportoknak és szórványoknak a körében, melyeknek — akár a magyaroknak — nincs koherens diaszpóramodell- jük. (Bern, 1980)

KÓSA LÁSZLÓ

HAJDÚ-BIHAR

TEMETŐMŰVÉSZETE

Temetőink egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerülnek. Ezt bizonyítják a különböző napilapokban megjelent cikkek, a rádióban és a televízióban elhangzott adások. (Legutóbb a ba- latonudvari szív alakú sírkövek hányatott sorsáról számolt be egyik országos napilapunk, a televízióban pedig a nádudvari temetőről készített riportfilmet láthattuk.) Ez a kampányszerűnek tűnő mozgalom nem azt jelenti, mintha temetőinkről eddig nem vett volna tudomást néprajz- tudományunk vagy műemlékvédelmünk. A tudomány berkeiben számtalan tanulmány, kiadvány, felmérés készült már a magyar művelődés e kevésbé ismert területéről. Mivel azonban arra érdemes temetőink megmentésére nem elég csupán a szűk szakma figyelme, hanem széles társadalmi összefogásra van szükség, ezért foglalkoznak vele ma annyit a tömegkommunikációs eszközök.

Bárhol járok külföldön vagy itthon, ha időm engedi, felkeresem a temetőket. Nemcsak a halottak emléke előtt való tisztelgés miatt — hisz a legtöbb helyen szerencsére nincs elhunyt hozzátartozóm —, hanem azért, mert azt vallom, hogy a temető minden település történelmének, népművészetének és közgondolkodásának egy kis darabkáját hordozza magában. Múlt nyáron Burgenlandiján járva megnéztem néhány felső-őrségi falu temetőjét, ahol nagyobbrészt magyar nevekkel találkoztam a fejfákon. A történész számára ugyanis a halotti anyakönyveken túl a fejfák és sírkövek is beszédesek lehetnek. Romániában kirándulva eljutottam Szaploncára. A kis falu egyik idegenforgalmi látványossága az ún. vidám temető. Színes, faragott és festett fejfákon és sírköveken kedélyes rigmusok vigasztalják és bátorítják az élőket és holtakat egyaránt. A halál okát hírül adó feliratok a népi humor és találékonyság kimeríthetetlen tárházát bizonyítják. Említhetném a Házsongárdi temetőt is, ahol az erdélyi politikai és tudományos élet nagyjai nyu- gosznak. Legutóbb a Zselicségben jártam. Szent- lászlón, az egykori sváb településen is kimentem a domboldalon csendesen meghúzódó, eléggé elhanyagolt régi temetőbe, amely nemcsak a falu múltjáról mesélt (túlnyomó részben német feliratú sírok), hanem jelenéről is (a kitelepítések miatt sok elhunyt hozzátartozói messzire szakadtak, s a sírok egy része talán ezért is gondozatlan).

Néprajzos és muzeológus kollegákkal kirándultunk Szatmárban és a Rétközben. Természetesen megnéztük a híres szatmárcsekei temetőt is, melynek helyreállítását a Műemléki Felügyelőség már megkezdte, s hamarosan be is fejezi. Beszélgetésünk fő témája nem a közismert, még mindmáig el nem döntött vitához kapcsolódott, hogy ti. az ott látható fejfák eredete, formája mivel magyarázható; csónak alakúak-e avagy emberarcot ábrázolnak?, hanem arról, hogy a temető jelenlegi formában való helyreállítása megbontja annak egykori hangulatát, ritmusát, szinte uniformizálja, egyhangúvá teszi a temetőt. Beszélgetésünk hullámai még el sem csitultak, mikor megérkeztünk a népviseletéről és táncáról ismert Ajak községbe. Itt is kisétáltunk a temetőbe, ahol nem láttunk mást, mint egységes, uniformizált beton- és márványtömböket giccsesebbnél gics- csesebb művirágkoszorúkkal, melyek inkább hi- valkodóak, mint kegyeletet árasztok.

Mindezek a friss emlékek jutottak eszembe, amikor kezembe került a Hajdú-Bihar megyei Tanács Műemléki Albizottságának legújabb, esztétikus kiadványa a megye temetőművészetéről. Hajdú-Bihar és Debrecen mindig jó mecénásnak bizonyult. S habár sem a megye, sem pedig a város nem tartozik a világi-, egyházi és népi műemlékekben gazdag területeink közé, mindig figyelmet fordított arra, hogy azt a keveset is meg94