Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Egy legenda színhelyén
zépkori üregekben, amelyeket körös-körül sziklaroncsok, fák, vas- és rézkoporsók töltöttek fel, a legendák új és titokzatos világa áradt. Mindig akadt valaki, aki tudott is szerelmi kalandokról, amelyek csak itt, talán csak öngyilkossággal jutottak nyugvópontra, koporsókba zárt arany, ezüst és gyémánt ékszerekről, amelyeket méltatlan környékbeliek elraboltak.” — Ez éppen így volt — jön izgalomba a csupa nyugalom Constantin Rus. A könyvelőnő tétován pillant hol rám, hol a házigazdára: nem ugratjuk-e? Rus azzal folytatja, hogy gyermekkorában sok-sok mesét hallott a titokzatos sziklaodukról, hajdani kastélyokról a dombon, a bennük élő tündérekről és sárkányokról, amelyek egyszer még a grófkisasszonyt is elraboltál . . . Most én kaptam fel a fejem: — Le is jegyezte valaki e meséket? — Ugyan, ki jegyezte volna le? — Valaki tudja-e még a faluban? — Rég volt, gyerekkoromban . . . az emberek elfelejtették az íratlan csacskaságo- kat... Pedig izgalmas lenne: román népmesékben látni magyar múltunkat, nagyon régről, ködösen messze időkből . . . Hátha a kerlési csata, Cserhalom legendája is belekerült a későbbi román folklórba, miként Alexics György a múlt század utolsó harmadában a Temes megyei Straja közöségben román kolindát jegyzett le Szent István magyar királyról. (Kemény G. Gábor hallatlanul gazdag válogatásában találkoztam vele, A szomszédos népekkel való kapcsolataink történetéből lapjain.) — Azon a dombon nemcsak grófi kastély állott —szólal meg a háziasszony. — Még előbb templomot építettek oda. Arra a helyre, ahol az a nagy csata volt. . . Hogy is mondják magyarul a nevét? Csak németül tudom. — Cserhalom! — Mi úgy nevezzük, hogy Eichenhügel... Ebben a füzetben is szó van róla — mutat megint volt apósa dolgozatára. Chirales-Kyrieleis-Kerlés egyik mai házában, román téeszgazda otthonában német asszony a történelmet idézi. . . azt a történelmet, amelyről, azt gondoltam, hogy itt ment végbe ugyan, de éppen itt semmit sem tudnak róla... A könyvelőnő, az udvarról bekíváncsiskodó falusiak, akik az alma átvételére várnak, kicsit a mesét hallgató gyermek fölényével figyelnek minket. . . — Mindenképpen menjen fel a tetőre — búcsúzik Rusné. — Belátni a Sajó egész völgyét... . Kerülővel jövök fel, alighanem azon az oldalon, ahol Géza lepte meg a kun sereget. Kiállók a sziklaszélre. Összeszűkül alattam a völgy. Szentandrás dombja mintha közelebb lépne. Azon a magaslaton szoktak gyülekezni az elmenni készülő gólyák, jövet láttam őket. Ozul őrszemei meddig láthattak el, Salamon lovasaira várva? Szálláshelynek, menedéknek kiváló ez a lapály, csatamezőnek hasonlóképpen. Csakugyan ez lenne Cserhalom? Kővári László úgy tudta, hogy ,,a kunok Bethlenen alól, Kerlésnél azon halmot foglalták el, mit öreg történészeink Cserhalomnak neveznek, melyen ma gróf Bethlen Lajos udvarháza szép parkja áll ...” A kastély és a park itt volt, a falu emlékszik erre. Most semmi nyoma, maradványa. Nincsenek cserjések sem a mai Kerlés határában, a dombtetőn kukoricaerdő . . . Kőváritól tudhatom azt is, hogy a szomszédos Kentelke határában, egy patak mellett két sírdomb található: a hagyomány szerint a kunok porát fedezi . . . Kádár József szintén erre a dombhátra helyezte a cserhalmi ütközetet. „Az emelkedés alakja s a két tábor helyzete, amint azt a krónikák írják le, a kastély építése s a park rendezése alkalmával ta58
