Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
A papírszalvétát, ami a markába szorult, galancsinra gyúrja, kihajítja az úttestre, és utánaköp egy jó egészségeset. — Tudod te, miért... miért vagyok én káder? Hé! — Halj bele! — Én se tudom, miért. Esküszöm: nem én. Utánanyúl a szeplősnek, mert az egy intéssel, mely félre nem érthető jókívánságot jelez, föláll az asztaltól. Maga mellé húzza: — Itt maradsz! Ez, nem annyira az erélyes parancsnak engedve, mint inkább azért, mert a bor az asztalhoz kötötte a lábát, visszahuppan, s Viczián máris újra tömni kezdi szóval: — Én csak eljöttem hazulról. Bizonyisten, ennyi az egész. Na igen. És miért ne jöttem volna, amikor az apám indult föl ide elsőnek! A szeplős nem figyel rá, inkább aludna egyet, ha már úgysem menekülhet, de Viczián azért beszél, beszél, nem is nehezen, hanem hiszen elmondta ő ezt már többször is. A pincér is befordul az árnyékból, be egészen a söntésig, unja ezt a mesét: — A főkáder — mondja odabent a többieknek (mert így hívják Vicziánt egymásközt) — verebet fogott megint. Már kezdi a dumát! Be is hallatszik, ahogy megemeli a hangját: — Nagyobbodott, cimbora, túl hirtelen kezdett nőni a város, sok ember kellett az állványokra: hát eljött az apám, meg vele együtt millióan. Reménykedve? Mit tudom azt ma már ... Csak elindultunk. — Aranyat ásni, mi? — Na látod: én is elindultam. Hát ezért lettem káder. A falu miatt, mert onnan jöttem, azt én nem tagadom le ... Az igaz, hogy mióta az vagyok, sokat kötekedtek a komoly emberek, hogy miért nem nősülök meg; hallod? azt mondják, miért nem alapítok családot... Hm, miért nem? Deresedek, rokkanok, testvér, de hát még mindig nem szeretem az asszonynépet egyszuszra sokáig, tudjisten, hogyan van ez. Meg hát a fehércselédnek is az a szokása, mindnek, hogy hamar arrébbáll, mert unalmas vagyok. Unalmas, na látod ... Jó, de akkor én inkább magamnak maradok, ez az igazság ... És azt se szerették túlságosan, hogy nem járok össze velük, így mondták például: nem élek közösségi életet. Látod, cimbora, mennyi bajuk volt velem, de csak káder maradtam mégis egyfolytában. Mert bármennyire magamnak éltem, azért sokat észrevettem ám ebből a világból. Mert a kíváncsi természetem, az vitt mindig. Nem is úgy voltam én, mint azok, akik megfordulnak itt, és beverik a fejüket amott, és ráncigálja őket a világ, mind a négy sarka felé egyszerre, mégis ugyanazok maradnak örökre, amíg fölbuknak ... Hanem azt a gazember Mejgnert, azt elkerülhettem volna, mert az, az hát, az az oka mindennek!... Hé, cimbora, tudod te, ki az a Mejgner?! Hé! Aluszol?! — Miii?!... — nyög egyet a szeplős, aki már szundítva, rég oldalra ejtette a fejét. Annyi nap még mindig belopózhat a háztetők kéményei között, hogy egy kerek, világos folt elterül az arcán. — Hát ide hallgass — ébresztgetné Viczián —, ez a Mejgner, ez ... Én már akkor szerettem volna belerúgni, a kinevezésemkor (mert osztályvezető voltam, nem ám akárki: hallod, fickó! Hiszen most mondtam, hogy káder vagyok!), vagyis másnap azonnal, amikor a dolgozók tiszteletnyilvánításaképpen azt a vázát átadta nekem: bizonyisten már akkor szerettem volna belerúgni, olyan vizenyős volt a szeme! És ahogy kézfogáskor nem mert visszaszorítani, csak olyan puhán odatartotta a tenyerét: akkor, legkésőbb akkor kellett volna a pofájába vágnom! De hát ilyen holmim még soha nem volt: — ólomkristály. Milyen igazi úri izé az!... Te, cimbora, nagyon szép, azt meg keli hagyni. Neked volt már ólomkristályod?... Otthon az asztal közepére tettem, mert ez volt az egyetlen dolog a közelemben, ami az 25
