Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - László Ferenc: A szarvasokká vált vadászfiak nyomában
tása az apa kérlelő szózata (Bartóknál 4-es epizód), amire a fiák nevében ugyancsak higgadt-szelíden magyarázza meg a legnagyobbik, hogy ők immár ha akarnának sem térhetnének haza(5). Ekkor hangzik el az átok:analógiák híján egyelőre csak interpretáció, találgatás kérdése, hogy mire magyarázzák: a fiák engedetlensége Vagy önnön tehetetlensége gerjesztette-e az apát ekkora haragra? E kíméletlen, értetlenségre valló szavakat természetszerűleg követi a fiák visszafelelése: apánk, ne átkozz, mert új természetünk törvénye szerint, annak fegyvereivel megbosszuljuk átkodat (3) . .. Vagyis, végső soron: az 1980-ban gyűjtött változatok egybehangzóan csak mint ultima ratiót idézik föl az erőszaknak még a lehetőségét is. Mind az átok, mind a fiák fenyegetése csakis azután hangzik el, hogy kiderül: a két nemzedék — a két ellentétes világ — immár összebékíthetetlenül áll egymással szemben. Mennyivel emberségesebb ez a történet, mint a szaktudós szerinti „főváltozat”, amelyben az erőszakos szándék — a fiakra irányított nyílvessző és a halálos fenyegetés igéje — mindjárt a találkozás pillanatában robbantja drámaivá a cselekményt, s az apa és fiai csak azután kísérlik meg a kimagyarázkodást, hogy sikerült nem kárt tenniük egymásban! Ami ezt illeti, az epikai megformálást, Susana Suciu sem első, sem második, sem harmadik nekifutásra sem volt a legkevésbé sem bizonytalan. A lelet a kolinda szakszerű és módszeres továbbkeresésére ösztönöz, sőt kötelez. Szinte biztosra vehető, hogy a Görgényi havasok lábánál, ahol ez a kolinda föltételez- hetően született és ma is él, föllelhető egy teljes értékű nyolcszótagú egyede is, annak az átköltési folyamatnak a végeredménye, amelyet Susana Suciunál menet közben figyelhettünk meg. Ez a lelet a kolinda továbbélő képességét bizonyítaná. Még jelentősebb eredmény volna e történet romlatlan, hatszótagú sorokra énekelt változatának a föllelése. Akkor már nemcsak szónoki természetű, hanem tárgyszerű, indokolt volna a szaktudományhoz intézett kérdésem: vajon nem ez-e a „varianta princeps”? Említett, a Vatrában közölt cikkem fölszólítás volt a folkloristákhoz és a népi alkotás valamennyi barátjához, aki azon a szarvasokban és vadászkolindákban gazdag tájon él: keressenek. Még nem telt el azóta annyi idő, hogy a beérkezett leletek híján azt kellene mondanom: fölhívásom hiábavaló szó volt. * Alább saját fordításomban közlöm SusanaSuciu harmadik, legteljesebb változatát. Ne következtessen ebből az olvasó literátori önerőm szemérmetlen túlbecsülésére! Egy jeles költő és műfordító hosszas tusakodás után adta vissza a szöveget, azzal a vallomással, hogy képtelen átültetni. Annyira nyomasztja Bartók immár klasszikus magyar átkötésének a nagyszerűsége, mondta, hogy nem tud tőle függetlenülni. Megértettem, ám attól a szándékomtól, hogy leletemet magyarul is közlöm, azért nem álltam el. így kényszerűségből láttam neki magam a szépséges és számomra teljességgel új versfordítói munkának. Örömmel Végeztem, gátolatlanul, különösebb gyötrelmek nélkül; mindez, tudom, műkedvelő mivoltom bizonyítéka. Fordítás közben elsőbben a szótagszám sorról sorra pontos visszaadására figyeltem, és a tartalom szó szerinti azonosságára. Külön örvendtem, valahányszor az eredeti egy-egy naiv rímje is „bejött”. A 34. sorban még egy, a román népi verselésre oly jellemző szótagnyelést is sikerült beleszőnöm a magyar sorba, mutatványként (Tat-acas’ n-o mai venim ->• Apám, ház’ már nem megyünk), másutt azonban a szótagszám-egyeztetés kedvéért lábacskákká kicsinyítettem a szarvasok lábait, a buzutile -v ajkacskák analógiájára, de nem egészen tiszta lelkiismerettel. A 31. sorban töltelékszó a „velünk”. A 25. sorban nem értettem az eredeti dóri jelzőjét... De úgy érzem, nem szükséges mosakodnom. Ha ügyetlenek is itt-ott a megoldásaim, tudom, hogy e fordítás legfőképpen nem a — mint kifejtettem — bizonytalan fogalmazásé eredeti sorok művészi átültetésének a céljával készült, hanem hogy az 72
