Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Katona Imre: A kubikolás nemzetközivé válása Jugoszláviában (Magyar-délszláv-olasz és albán földmunkások déli szomszédságunkban)

hámmal segítettek a megrakott szállítóeszközt a meredeken felhúzni. Tömörkény írásaiból is tudjuk, hogy e csikók korát és nemét tekintve, dolguk még nehezebb volt, mint a felnőtt férfiaké. Itáliában nők és gyermekek foglalkoztatásáról nem is tudunk: hazánkban az 1930-as, Jugoszláviában pedig az 1950-es években maradt abba a csikózás. Nők önálló kubikosmunkájára hazai példát nem ismerünk, a jugoszláviai Topolyán a Május 1. építővállalat földmunkásai között néhány asszony is akad, akik „. . . úgy dolgoznak, akár az erős karú emberek (férfiak)”, Írják róluk; több kitüntetett is van közöttük; a vajdasági építkezések földmunkáin lehet velük találkozni. (Sz. J.: Kubikosok. Megj. a Magyar Szó 1968. ápr. 4-i számában, 9. old.)

A kubikosok csak elvétve dolgoztak egyénenként, alkothattak kisebb, családi vagy kordé melletti néhány fős csoportot is, de a legtöbben 6—8—10—12 főnyi ún. bandákban működtek össze az ún. gödör- vagy bandagazda vezetésével. (Ez utóbbi szó is átkerült a vajdasági szerbek nyelvébe, szintén megváltozott alakban: bandigazdá- nak mondják.) E csoportvezetők általában összetoborozott embereikkel voltak szolidárisak, együtt dolgoztak velük, azonos bért is kaptak, de kinőhettek alvállalkozókká is, mint 1945. előtti magyar példák és 1967—68. közötti jugoszláviai esetek is igazolják: az utóbbi időben és helyen hosszan elhúzódott a temerini kubikosok és bandagazdáik bérvitája.

A kissé kétértelmű elnevezés ellenére is, a kubikosbandák a munkaszervezetek gépesítés előtti legmagasabbrendű formái. A múlt században alakultak ki, amikor a munkások a tőkehiány és a nagy munkaerő-kínálat miatt még nem gépekkel, hanem társaikkal működtek együtt. A szervezett csoportmunka ugyanis termelékenyebb, mint az egyénileg végzett, különösen az az egykorú, hasonló erejű és ismerős tagokból álló bandákban. E munkáscsapatok dolgozhattak együtt párban (pl. csatornázás esetén), megoszthatták a munkát térben (pl. gátépítéskor) és természetesen időben is. A közös kereseten a munkában töltött idő alapján osztozkodtak; az említett bandagazdára nemcsak szerződéskor, a munka kijelölésekor, hanem különösen az osz- tozás időszakában volt nagy szükség.

A nagy tömegben együtt dolgozó kubikosok sok mindent közösen oldottak meg, pl. a telephely kijelölését, az utazást és egyebet is. A magyarországiak fejlesztették ki az ún. szakácsparti kát (másik nevük: bográcstársaság), vagyis amikor egy kijelölt szakács hamarabb hagyta abba a munkát és 4—5 emberre meleg ételt főzött. Ezt a minden bizonnyal az aratóktól vagy a katonaságtól eredő formát a jugoszláviai magyar vagy más nemzetiségű kubikusok nem vették át. Kevéssé ismerték a Magyarország- szerte elterjedt gunyhótársaságokat, vagyis közös szállásokat is. Egyebekben a bandamunka éppúgy zajlott le, mint a kubikolás őshazájában: Magyarországon, pontosabban a Viharsarokban.

Ami a munkaeszközöket illeti, a jugoszláviai magyar kubikosok is a szentesi típusú, legfejlettebb talicskát használták, kézbeli szerszámaik is azonosak a magyarországiakkal, hiszen a legtöbb helyen odaát is 1914 előtt kezdődött a kubikolás. Mindössze az elnevezésekben van némi különbség, mely bizonnyal a délszláv környezet hatása: a csákány helyett a jugoszláviai magyar kubikosok budákot mondanak, ez szerb-horvát köznyelvi szó. Délszlávok közvetíthették a nálunk használatos rézsü-rézső (némete- sen: besung) helyett a skárpa szót is, mely meneteles csatorna-, ill. töltésoldalt jelent. Mivel a szerb-horvát köznyelv ezt nem ismeri, feltehetően olasz eredetű, és az együtt dolgozó olasz ill. délszláv és magyar kubikosok körében terjedt csak el. A magyar- országi baráber helyett a jugoszláviai magyar kubikosok inkább brambuszt mondanak, igaz, a két fogalom nem pontos megfelelője egymásnak: az első kóbor, züllött, munkába és italba belefeledkező munkást jelent (e típusról is Tömörkény István rajzolt leg29