Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Ács Zoltán: Népi kapcsolatok magyarok és németek között a régi Magyarországon

tek el, addig a 18. században már milliós tömeget alkotó magyarországi németség földrajzilag nem alkotott egységet, hanem kisebb-nagyobb tömbökben szétszórtan élt az országban. S míg az európai ébredés épp a kívülről állandóan táplált impulzusok következtében nem múlt el nyomtalanul a többi nemzetiség felett, addig elsősorban a 18. században beköltözött németek körében még hosszú ideig visszhang nélkül maradt. Nem úgy viszont a már századok óta itt élő, gyökeret vert német polgárság felett, amely azonban földrajzi fekvésétől vagy gazdasági érdekeltségétől függően másmás viselkedési formákat öltött. Az ország szélein fekvő kisvárosok — elsősorban a nyugati végek — német polgárságánál a beolvadás, a magyar üggyel való érzelmi ro- konszenvezés folyamata többek között az Ausztriához Való közelség és gazdasági kapcsolatok miatt óvatosabb magatartást diktált, a magyarosodás felszínesebb jelenség volt és ennek nyomában a magyar-német együttélésnek más jellegzetes típusai alakultak ki, mint például Pest-Budán vagy a felföldi német városokban. így tehát egységes érzelmi-politikai állásfoglalásról egyáltalában nem beszélhetünk, többnyire helyi magatartásformák jöttek létre. S míg a szlovák, román, szerb és horvát nemzeti mozgalmak kifelé húzó törekvései ,,egy bizonyos Virtuális egységet teremtettek a magyar- országi nemzetiségek értelmiségi-polgári Vezetői között, személyi kapcsolatok tarka szövevényét hozták létre, s így mindegyik nép mozgalma számíthatott a másik nemzetiség hasonló törekvésű társadalmi erőire, s ezek egymást növelték-fokozták”, addig ebből az együttműködésből kimaradt a teljesen fejletlen ruszinság és a leginkább fejlett németség. S bár a német polgári értelmiség bizonyos rétegei keresték a kapcsolatot a magyar nemzeti mozgalommal, ezek a kapcsolatok többnyire felszínesek maradtak. A maradi, kispolgári környezet, a zárkózott életmód gátat szabott a mozgalmi formáknak, s így az egymáshoz való közeledés folyamatának is. Ugyanakkor a magyar közvélemény vegyes érzelmekkel, rossz előérzettel fogadta a beolvadó német polgárságot. Kazinczy például egyenesen kételkedett ennek a folyamatnak az őszinteségében, amikor azt írta: ,,Én a Német-Németet a Magyarosodó Németnél inkább szeretem.” Kossuth a Zollvereinhez való csatlakozás ellen érvelve többek között azt írta: „Városaink nagyrészben még németek, éspedig olyannyira azok, hogy a magyarizálódás jegyeit alig árulják el. Az ipar hazánkban német, a kereskedelem lényegét tekintve német és a Zollvereinhez való csatlakozással méginkább az lenne és akkor ebből a csatlakozásból elkerülhetetlenül következne, hogy német városaink, német iparunk, német kereskedelmünk soha nem lenne magyar. Ezért lenne veszélyben nemzetiségünk, nem azért, mert a magyar német lett, hanem azért, mert városaink német polgárságának el- magyarítása és Vele együtt egy magyar középosztály megalapozása akadályoztatna meg.” Kossuth aggodalma egynémely tekintetben indokolt volt, de abban talán nem volt egyértelműen igaza, hogy a német polgárság alig árulja el a magyarizálódás jegyeit. A német polgárság integrálódásra hajló része már a reformkorban szimpatizált a magyar polgári törekvésekkel. Ez a beolvadás érzelmi úton megelőzte a nyelvi asszimilációt, s amikor a reformmozgalmon elhatalmasodott a politika, már a német polgárság fent említett rétege is elsősorban politikai állásfoglalásnak tekinti magyarosodását. S míg a hazai németség első generációjának magyarságélménye a 19. század elején Pukánszky Béla megfogalmazásában elsősorban „irodalmízű” volt, addig a második generációnak már „politikaízű”. Érthető, hogy a németek fiatalabb nemzedéke lassanként miért csatlakozott a magyar nemzeti mozgalomhoz 1840 után. Az iskola, a napi irodalom, a társadalmi befolyás, a természetes ambíció, az izolációtól való félelem, a szabadság mámorosító eszméi a fiatalok körében mind hozzájárultak ehhez. Sőt, ez az érzés 1848/49-ben már szétfeszítette a polgári kereteket, s átterjedt a falusi, mezővárosi iparosok, parasztok jelentős részére is. Damjanich katonái büszkén vallották magukat „magyar sváboknak” amely már a hungarus tudat megnyilvánulása volt, s

13