Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Kovács István: Tanulmányok a magyarországi lengyel emigráció történetéből 1939-1945
Godó Ágnes Magyar—Lengyel kapcsolatok a második világháborúban című kötete is napvilágot látott, bő kitekintést adva benne, többek közöttamenekültkérdésre. Atágabb hazai közvélemény figyelmét az 1980 év elején kirobbant, majd sietve lezárt „menekült-vita” irányította a jelzett problémakörre. Az olvasók ennek során arról a tudományos rendezvényről is tudomást szerezhettek, amelyet a budapesti Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ rendezett 1979. december 19-én a Kossuth Klubban. Nem ez volt az egyetlen ülés, amelyet az évforduló alkalmából szerveztek. Pár hónappal korábban a József Attila Tudományegyetem Új- és Leg- üjabbkori egyetemes történeti tanszéke, a Lengyel Kulturális Központ és a Polonisztikai Munkaközösség „Magyarországi lengyel emigráció 1939—1945” címmel rendezett egésznapos ülésszakot Dr. Antalffy György tanszékvezető egyetemi tanár elnökletével. Anyagát a Lengyel Kulturális Központ adta ki tavaly. A szép kiállítású kötet, sajnos, hozzáférhetetlen, mivel nem került könyvárusi forgalomba. Holott jó lett volna, ha legalább a Kulturális Központ boltjában vagy a szegedi egyetem jegyzetboltjában meg lehetne vásárolni. Bizonyára keletje lett volna. A kötet anyagát Lagzi István, a JATE tudományos főmunkatársa szerkesztette és rendezte sajtó alá. Az Előszót Edward Debicki a Kulturális Központ igazgatója írta, aki hajdan maga is menekült volt, a balatonboglári lengyel gimnázium diákja. Személyes sorsának alakulására a következőkben utal: „ . . . hogy ma Szocialista Lengyelországunk diplomatája vagyok, azoknak a névtelen magyar barátaimnak köszönhetem, akik Balatonszárszón, Balatonzamárdiban, Bala- tonbogláron és Pápán segítettek és pártfogásukba vettek.” Lagzi István A II. világháború alatti ma* gyarországi lengyel menekültek történetének főbb kérdései címen tartott előadásában a problémakör valamennyi pontjára kitekintett. A háború első napjai által fölvetett lengyelekkel kapcsolatos feladatoktól a menekültek támogatásának megszervezéséig, a polgári és katonai emigránsok pszichikai és anyagi helyzetétől a táborok topográfiai rajzáig, a hazánkba került lengyelek társadalmi rétegzettségétől a hivatalos szervek magatartásáig, a publicisztikában a közelmúltban „bedobott” cinizmus és felelőtlenség problémájáig szinte mindenről készített metszetet,ami a cím „főbb kérdéseit” alkotja. Az adott helyzetre vonatkoztatott cinizmusról és felelőtlenségről így ír: „ . . . cinizmusról akkor beszélhetnénk, ha a magyar—lengyel határra érkező tízezrek magyar katonai szuronyokkal találkoztak volna. De éljenző, segítőkész katonákkal, áldozatkész közigazgatással és a polgári lakosság magasra lobbanó rokonszenvével találkoztak. Felelőtlenség pedig akkor lett volna, ha a kormány befogadja ugyan a menekülteket, majd pár hónap múlva (esetleg hosszabb idő elteltével) kiszolgáltatja őket a németeknek. De nem szolgáltatták ki őket, sőt Magyarország német megszállása után is sikerült bizonyos védelmet adni a menekülteknek. A lengyelek irányában a Teleki kormány részéről tisztesség, megértés, felelősségteljes magatartás volt tapasztalható.” Witold Bieganski ezredes, hadtörténész a kötetben is közzétett előadásában — Lengyel menekültek Magyarországon a II. világháborúban — nem csupán a menekültekről szól tárgyszerűen, adatok felsorakoztatásával, hanem említést tesz a magyaroknak a lengyel ellenállás- báni részvételéről is. A lengyelek soraiban küzdő magyarok adatokkal igazolható létszáma kb. 600 fő. Ádámné Porcsalmy Éva tanulmányában ahhoz nyújt adalékot, miként írt A II. világháború lengyel sajtója a magyarországi menekültekről. Lengyelországban a megszállás éveiben „1193 különféle újság jelent meg illegálisan. (...)... ugyanakkor 14 diverzáns német nyelvű lapot jelentettek meg, továbbá kb. 25 jiddis nyelvűt; az országban levő táborok hadifoglyai számára pedig 1—1 angol, ill. francia nyelvű lapot adtak ki.” E lapok közül sok tiszavirág életű volt, de voltak olyanok, amelyek a háború folyamán végig rendszeresen tájékoztatták a lakosságot. A szerző többek között a „Komunikat Infor- macyjny”, a „Wiadomosci Polskié”, a „Kraj”, a „Reduta”, a „Swit” című lapokat szemelvényezi. E lapok a menekültek hátterében nem egyszer a magyarországi eseményekről is hírt adtak. D. Molnár István a Magyarországra került lengyel írókról ad értékes áttekintést. Tanulmányának címe: Lengyel menekült írók Magyarországon 1939—1945 között. írása a lengyeleknek hazánkban meggyökeresedő kultúrájáról is érzékletes rajzot ad. Az írókról szólva leszögezi: „Minden menekült lengyel író munkásságát figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a II. világháború éveinek Magyarországát és az akkori magyar társadalmat a korábbiaknál sokoldalúbban, részletesebben ők ábrázolták. Nekik köszönhető, hogy a lengyel szépirodalom alkotóinak hazánk iránti érdeklődése ebben az időszakban érkezett el a csúcspontjára.” A baj csak az volt, mint ez D. Molnár István is jelzi, hogy korszakos tehetségű alkotó csak kettő akadt a hazánkban kialakult lengyel írótársadalomban. Kazimiera Illakówiczówna, aki több mint fél évtizedet töltött Kolozsvárott, a XX. századi lengyel líra egyik jelentős képviselője, Ady költeményeinek első színvonalas fordítója és Áprily Lajos költészetének népszerűsítője. Stanislaw Vincenz a lengyel esszé méltatlanul elfeledett, rendkívül művelt, színvonalas reprezentánsa. (A háború után nem tért vissza Lengyelországba.) Magyarországról szóló esszéi a Budapesten megjelenő folyóiratban — Tygodnik Polski — láttak napvilágot,s a két évtizeddel később Párizsban kiadott prózakötetében. Ami lényegileg jellemző; „Vincenz sehol sem hangsúlyozza konkrét 95
