Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Galgóczi Erzsébet: Törvényen kívül és belül

nevelni, itt egy új népi értelmiséggel akarják fölváltani a régit; ez hangzatos szólam volt a „fényes szelek” korszakában, de mihelyst nem volt muszáj elhinni, mindenki kimutatta a foga fehérét: büdös paraszt, menjen vissza kapálni”. És aki (épp ezért?) mégis szívós daccal próbál szembeszegülni a keserűséggel: „Ez az ország az én országom. Ha akarja, ha nem!” Ez a nekifeszülő tennivágyás azonban a harcot is lehetetlenné teszi. Mert épp a nagy akarásokhoz olyan nem hétköznapi személyiségjegyek társulnak, amelyek, ha viselőjük botladozik, azonnal a negatív oldalakat teszik uralkodóvá. A meg nem alkuvás így válik makacs együtt élni —társadalomban élni nem tudássá, a kíméletlen bíráló hajlandóság így fordítja önnönmaga ellen az elmét: „Elfogyott minden magyarázat. Az ember föimetszi az ereit. . . aztán majd jön valaki, és megmagyarázza.” Ezt az utolsó följegyzést találja Marosi főhadnagy a határon lelőtt Szalánczky Éva táskájában. Kissé talán mesterkélt kerete ez a kisregénynek, mert ez készteti a határőrtisztet az indítóokok kutatására, hiszen nemigen festi őt az írónő erkölcsileg tiszta, s ezért a föltárásra jogosult egyéniségnek. Például a kereső út első állomása, a „főhadiszállás” épp egy kopott szerető, a gyengécske színésznő, Cunika hálószobája. . . A befejező mondatok a remény és a reménytelenség kettős prizmájával alkotják a mű keretét: „Marosi . . . Mohácsig bámult ki az ablakon, mintha várta volna, hogy az esőfüggöny mögül, a szürke látóhatár mögül, a nem foszló kárpitok mögül majd csak jön valami magyarázat.” A tragédia összetevőinek kibontása, az események szembesítése során Galgóczi Erzsébet felelősséggel, szikrázó indulattal foglal állást a „szobatiszta” polgárvilág mentalitása ellen, de az akaratgyenge, a „tűzön átmenni nem tudó”, magában erőt nem lelő mentalitás ellen is. Azokkal az életjelenségekkel helyezkedik szembe, amelyek a regény idejében, 1959-ben ugyan látszólag csupán az 50-es évek visszahatásaként jelentkeztek, de amelyek mánkban is erősen ható tényezők. Hiszen tagadhatatlan az újmódi dzsent- roid, csak magának markoló, felszíni, könnyen megszerezhető örömöknek élő, a csak az anyagi értékkel mérő magatartás jelenléte. Szociográfiákkal vetekedő tükre ennek ez a közelmúltat feszegető írás. Ezt a funkciót szolgálja, s így szerves tartozéka a műnek az időváltogató technika, ami eddig nem volt sajátja az írónőnek, de amivel okosan, értően bánik, a kifejezés, az aktualizálás eszközévé teszi. Hiányérzeteink képe is ez a laza szövésű, de feszes logikai ívű kisregény. Ezért van különös jelentősége a paradox módon éppen a könnyűvérű, unatkozó Líviával kimondatott gondolatnak: „Alkudj meg! csak egyszer. Mit számít az? — Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább — és az ember végül leszaladt szemekből áll”. Ez akár lapos folyosói bölcselkedésnek is hathatna, ám erkölcsi értékét megemeli.

hogy az addig szinte csak ösztöneinek élő asszony magára eszmélése során születik meg. Az esz- mélésre, az élet tudatos fölmérésére a mű majdnem minden hősének szüksége van. A hévvel kutatni kezdő főhadnagy is akkor válik valamelyest emberivé, szerepéhez méltó figurává, amikor eljut a felismerésig: az ő élete is kisiklott, ami ellen nem késő még tenni. Ez a sürgetés csendül ki a mű minden sorából: lássuk végre igazi önmagunkat. A versbetétek, a visszaemlékezések, levélrészletek, naplóbejegyzések műfaji sokarcúsággal járó, az egységes átformált- ságot mégsem sértő egybeépítését is e cél hang- súlyozására alkalmazza Galgóczi.

A forgatagos életanyaggal az író legfontosabb szándéka tehát a felelős, tudatos, önmagunkat ismerő, elfogadó, de épp ezért változtatni tudó élet hirdetése. így foglalódnak össze, s mintegy le is zárulnak a korábbi fontos témák: a parasztságot érő kettős történelmi átalakulás tragédiákat termő kataklizmája, a háború még mindig föl-fölrémlő fordult világa, az 56-os események sötét mélyei. Már korábbi novelláiban is fölfedezhetek a jelek: figyelme erőteljesebben fordul változó világunkban az értelmiség felé — épp azon réteg felé, amelyiket szükségszerűen legerőteljesebben érintette a felszabadulás utáni rétegváltás; s amelyik ma társadalmunk merevülő, rögzülő rétegének mutatkozik. Képes-e érték- teremtésre a gyökerétől szakadt réteg, képes-e egyszersmind új társadalmi hivatásában úgy meggyökeresedni, hogy értékek teremtésének felelősségét kérhessük rajtaszámon? Ez a kérdéskör foglalkoztatja most Galgóczit, s nemcsak következtethetünk erre, hanem közvetlenül is kimondja a vádat: „— Én az egész magyar értelmiségre haragszom!... Ez az értelmiség nem áll hivatása magaslatán! Soha még ennyi válás, hisztérikus öngyilkosság, soha még ekkora alkoholizmus ... és úgyszólván semmi munka, semmi eredmény!” Elkötelezett, értünk haragvó indulatának gyönyörű hitvallása a kötet másik darabja, a válaszregény: a Szent Kristóf kápolnája. A vezetés felelősségét szimbolizáló biblikus történet, Szent Kristóf legendája az a vissza-vissza- térő elem itt, amit a Törvényen belül magyarázatkeresése jelent. Szent Kristóf, midőn Krisztust vitte át a nagy vízen ladikján, így fohászkodott: „Uram, Teremtőm, tán az egész világot viszem? Éppen most azt viszed, felelte Jézus”. Valóban az egész világot hordja öreg vállán az esperes úr, aki a székesegyház elrejtett kincseinek titkos őre, az ő és egyháza becsülete, fogadalma, hűsége — emberségessége — a tét. Világa-élete teljes súlyát vonszolja a restaurátornő, Zsó a is, aki a kis vidéki kápolna Szent Kristóf képének helyreállítására vállalkozik — hogy egy meddő, kiúttalan, de addigi napjait, éveit mégis betöltő szerelem elől meneküljön. Világnyi terhével birkózik Ágnes néni, Zsófia szállásadója is, öt esztendeje ápolja mozdulni képtelen, beteg férjét, pedig maga is támaszra szorulna 80 esztendejével.

87