Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - MŰHELY - Für Lajos: Sors és történelem

önértéktudatot, önbecsülést ad”. (Művelődés, 1980. márc. 9. p. Századok üzenete). Tegyük hozzá gyorsan: az ilyenfajta történelmi múltra, hasonló okokból, nemcsak a székely ágon, de a többi ágon való magyarságnak is igen nagy a szüksége.

Ezen a nyomon haladva, tágítsuk a kört tovább. Alighanem a nemzetiségtörténet, ha itt a Duna völgyében azt magyarok művelik, kettős oknál fogva is része lehet a múltunknak s tudatunknak egyaránt. Egyfelől részét alkothatja annak okán, hogy a nemzetiség etnikai mibenléte: magyar, de része annak révén is, hogy a magyar nemzeti kisebbségek múltja egykoron — a trianoni békediktátumig — a többségi nemzetnek lévén szerves része, elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott történelmünk általános folyamataihoz és változásaihoz, anyagi és szellemi alkotásainkhoz. Nélkülük a múltunk körülvagdalt, csakugyan csonka maradna. Másszóval a kisebbségi magyar tudományosság eredményeit nemzetiség- történetként és magyar történetként egyaránt a magunkénak (is) lehet[ne] tekintenünk.

Lépjünk még egyet, s ne csak a kész műre, a szellem hozadékára, de a mű megalkotójára is vessünk egy szempillantást. „Kettős kötődés” — jellemeztük néhány évvel ezelőtt a nem-magyarországi, de magyar nyelvű irodalom alkotóinak sajátos helyzetét. Tudjuk, a teóriát, ahol erre sor került, nem valamiféle nemzetiségi önérzet utasította vissza. Bár jogossága, úgy véljük,ennek lettvolna. Annak ti.,hogy a megfogalmazás igencsak egyirányú kötelezettségekre utal. Az eredeti szándékkal ellentétben, a nemzetiségi író egyfajta alárendeltségi helyzetét takarja. Mert hiszen mindegy, hogy az anyanemzet elvárja vagy megengedi, de a kötődést csak rájuk, a kisebbségi magyarokra vonatkoztatja. Tartós és egészséges kapcsolatok viszont, tudjuk, csak az egyenjogúság és kölcsönösség elveire építve alakulhatnak ki. Visszakanyarodva kiinduló pontunkhoz, a kérdés, amit elmélyült és körültekintő vizsgálatok-tanulmá- nyok sorában kellene és kellett volna már eddig is tisztáznunk, az tehát: adhat-e, tud-e és akar-e cserébe adni valamit maga a nemzet is a maga nemzeti kisebbségeinek, azoknak, akik hozzá történelmikulturális és nyelvi szálakon egyaránt kötődnek? Ha teheti, hogyan járjon el, hogy ne sértse egyfelől a szocializmus, másfelől az állami szuverenitás egymással is összefüggő elveit és érdekeit? Éppen fordítva: erősítse azokat, hogy még inkább járhatóvá tegye az oktalan haragvások annyi keserű napját megélt népek között a közeledés útjait; oldottabbá és egyre fesztelenebbé kapcsolataikat. így mutatva példát ebben is Európa polgári rendben élő népeinek.

De mit tegyen, hogyan és hová kötődjön a nemzetiség történésze, aki ugyan gyermeke korának,éppúgy tagja társadalmának és állampolgára országának, mint mondjuk az író, de tudománya, műfajának tárgya nem a ma élők, hanem a holtak, a hajdan éltek világa? Többek között azoké, akik még nem nemzetiségi sorban éltek.

Egyáltalán: kiknek a történetét írja akkor, amikor mint most Imreh István, a 150—200 évvel ezelőtti Erdély mindennapjait rajzolja elénk? Kiknek és főként: minek a történetét írja? Mert nálunk is vannak történészek, akik a római Pannónia múltját kutatják, a rajta élt latinok és nem-latinok életét. De vajon egy nevezőre hozható-e mondjuk a székely vagy bármely más erdélyi magyar falvak múltja a pannóniai vagy éppen dáciai népek történeti sorsával — ami történelmünk oldaláról nézve? Kell-e magyarázni, hogy az előbbiben csupán a föld története közös, az utóbbiban együtt: a táj s a rajta élő ember, az etnikum, s az etnikum társadalma, annak valamennyi produktuma azonos és folytonos mintegy ezer éven át a miénkkel.

Nemcsak az a baj, mint egyik történészünk (Szűcs Jenő) hangoztatta, hogy a múlt megítélésében szomszédainkkal nincsenek a tudományossághoz elengedhetetlen egyezményes jeleink, azonos mércéink és módszereink. Nagyobb baj ennél, hogy a „terepen” sem tudunk megegyezni, a terepen, melyen hajdani történelmünk zajlott. Ez a bajok fő forrása, számos ellentmondás, ellentétes megítélés ebből ered. Hányán is? Négyen-öten írjuk párban és mindig párhuzamosan a Kárpát-medence egy-egy táj- egységének a történelmét. Úgy természetesen, hogy ott azon a tájon kinek-kinek csak a saját népe küzdötte végig az évszázadokat. Ha valaki azután elhatározná, hogy e külön-külön megírt részekből összerakja tegyük fel 900-tól 1900-ig a Kárpát-medence mégis csak egységes és egymedrű történelmét, lehetetlen feladatra vállalkoznék.

Vajon lehet-e és szabad-e a mát vagy közelmúltat a messzi múltra érvényesen visszavetíteni? És fordítva: a múltat a mára érvényesíteni? Nemigen, hiszen ezáltal mind a történelem, mind pedig történelmi tudatunk meghamisítódik. A jogfolytonosság erőszakolt útja, akár a mából indul vissza a múltba, akár a múltból közelít a mába — jó lenne, ha megértenénk végre — csak zsákutcába vezethet. Hiszen ha a jelen jogán követelhető, el perelhető a múlt, akkor — semmivel sem tévesebb nyomokon haladva — a múlt jogán miért ne lenne követelhető, elperelhető a jelen?

Imreh István persze nem pörlekedik, nem könyve sem. Teszi dolgát most is, mint tette korábban. Igen, tudósi elhivatottsággal és küldetés-tudattal egyszerre. Hiszen „az embernek szüksége van ön78