Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Henkey Gyula: Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet (IV. rész)
Embertani szempontból a bunyevácok és a sokácok közel állnak az alföldi magyarsághoz, az eltérés elsősorban az ősi illírekkel kapcsolatba hozható dinári típus jellegeinek lényegesen nagyobb gyakoriságában jelentkezik, amelyek elsősorban az arc síkjából erősen kiemelkedő konvex orrban és a kissé magasabb termetben nyilvánulnak meg, az alföldi magyarságra jelentős mértékben jellemző turanid típus viszont leginkább a széles arc és az előreálló járomcsont nagy gyakoriságában mutatkozik meg. Az ősi szlávokra jellemző jellegegyüttesek aránya a magyar átlagnál is kisebb, főleg a bunyevácoknál. Ez az utóbbi eredmény nem meglepő, mert Skerlj Bozo vizsgálatai szerint Jugoszlávia középső részein is hasonló a helyzet. A bunyevácok és sokácok, valamint a magyarok embertani közelségének valószínű okai a kölcsönös összeházasodáson és beolvadáson kívül az lehet, hogy a bolgár államot megalapító bolgártörökök egy időre Bosznia-Hercegovina területét is megszállták, másrészt Kovrát onogur-bolgár kagán ötödik fia népével az akkor Avarországhoz tartozó Dalmáciában telepedett le, így a törökös magyarsággal rokon elemek már a magyar honfoglalást megelőzően is érintkezhettek a bunyevácok és a sokácok őseivel. Ezen felül nyilvánvalóan számolnunk kell mind az Alföld, mind Bosznia-Hercegovina és Dalmácia tartós Ozmántörök megszállásának hasonló embertani kihatásaival is. A németek A törökök kiűzése után hazánk jelenlegi területére elsősorban a Duna forrásvidéke környékéről érkeztek német telepesek. Eddig a Bács-Kis- kun megyei Hajóson vizsgáltam német származá- súakat, akik ősei 82 különböző helységből, zömében azonban Württemberg tartományból települtek Hajósra. A hajósi német származású férfiak termete nagyközepes, a nőké közepes, a fej jelző mind a férfiaknál, mind a nőknél rövid, az arcjelző széles, a járomcsont lekerekített, a homlok meredek, férfiaknál a konvex, nőknél az egyenes orrhát a leggyakoribb, férfiaknál az enyhén domború, nőknél pedig az erősen domború tarkó áll az első helyen, mindkét nemnél a világos szemszín észlelhető a legnagyobb arányban, a hajszín férfiaknál 96,5%-ban, nőknél 97,4%-ban barna és fekete, a leggyakoribb típusok az alpi és a dinári. A hajósiaknál meglepően kevés az ősi germánokra jellemző északi és cromagnoid típus előfordulása. Ennek oka egyrészt az lehet, hogy Délnyugat- Németország területén nagy mértékben maradt meg a kelta eredetű őslakosság és a germán alle- mannok, mint általában az utolsó hódítók, elsősorban a vezetők között és a módosabb középrétegben maradtak fent, de a hajósiak — és valószínűleg a hazánk mai területére betelepülő többi németek is — még a württembergieknél is lényegesen kisebb mértékben őrizték meg a germán népeknél gyakori jellegeket. A hajósiak termete alacsonyabb, arcjelzőjük lényegesen szélesebb és a szőke haj is sokkal ritkábban észlelhető, mint Württenbergben. Ennek oka az lehet, hogy mindenhol elsősorban a szegényebb néprétegek jelentkeztek telepesnek, akik között kisebb szokott lenni az utolsó hódítókból származók aránya. A MAGYAR NÉP SZÁRMAZÁSA EMBERTANI SZEMPONTBÓL A vizsgált magyar népességek elsősorban a fej és az arc méretei, jelzői, a járomcsont állása, a homlok és a tarkó profiljának formája és a hajszín szempontjából eléggé egységesek, a testmagasság átlaga terén sem nagy a változatosság, 24—60 éveseknél szinte kivétel nélkül férfiaknál 166 és 171 cm, nőknél 155 és 160 cm között van, viszont az orrhát formájának és a szem színének megoszlása terén már nagyobbak az eltérések. Az alföldi és a palócföldi őslakos magyar népességek többségénél a törökös elemekhez kapcsolódó turanid, pamíri és előázsiai típus gyakorisága eléri vagy megközelíti azt a százalékot, amit Lipták Pál 1958-ban honfoglaló magyar koponyák vizsgálata alapján kimutatott. A fenti három típus közül az előázsiai gyakorisága a palócok között igen kis mértékű, kun eredetű, valamint az Ozmántörökök által leghosszabb ideig megszállt területek őslakos népességeinél viszont jelentős. A törökös magyarságra jellemző típusok azért maradhattak fenn olyan nagy arányban, mert egyrészt a honfoglalás előtt is költöztek nagy számban a középső Duna-medencébe középázsiai eredetű népek, másrészt a besenyők, kunok, jászok betelepedése további utánpótlást biztosított és az Ozmán-török megszállásnak is voltak embertani következményei. Ezzel szemben a magyarság finn-ugor elemei csökkentek, mert a honfoglalás előtt csak az avarkori griffes-indás népesség egy részét kitevő finn-ugor réteg beköltözéséről tudunk, a honfoglalás után pedig további finnugor eredetű népességek beköltözésére nem került sor. A honfoglalók között Lipták Pál által 12,5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma a 0,1%-ot sem éri el, a lapponoidok előfordulása 2,0% körüli, míg a honfoglalók 4,2%-át kitevő keletbaiti aránya az általam 1980 végéig vizsgált magyarok között 5,2% (az 1978-ban megjelent átlaghoz képest az utóbbi típus 1,1%-al emelkedett), de ez a típus nemcsak az ősi finnugor, hanem az ősi szláv népek között is gyakori volt. Nemeskéri János már 1943-ban megkísérelte a keletbalti típust a finn-ugorokra és a szlávokra jellemző változatokra bontani. A Heves megyei palóc összefoglalóban (1979) hat palócföldi magyar és két szlovák népességnél történt meg e típusnak változatokra bontása. A hat palóc-magyar népesség közül ötben kissé nagyobb arányú a 95
