Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Szekér Endre: A mai magyar költői nyelv új vonásai

szabb verset gondolatai számára. Híres négysorosa — ma már a strukturalista elemzés mintaszövege, miként távolodott el az egyik sor a másiktól, milyen kihagyásokkal éi a költő. Újabban gyakoriak a rövid versek Pilinszky költészetében, a mondatok kopárak, pár szavasra szűkülnek, töredezettebbek. Ilyen aVégkifejlet. „Magam talán középre állok. / Talán este van. Talán alkonyat. / Egy bizonyos: későre jár.” — Zelk Zoltán utóbbi versei közt is találunk végtelenül tömör pársorosakat, melyekben a beteg költő egy sóhajnyi rezdülést rögzít. A vers címe: Akkor.Sa mű ennyi:„Már hallgat a szív. Fölhangosodnak / Isten léptei.” Bartalis János kései versei között is gyakori a rövid, epigrammatikus megfogalmazás. („Avar hull a lábam elé; / nagy hegyek szele megérint”). Kányádi Sándor sűrített gondolat-palackja is — érezteti az olvasókkal, mennyi mindent faragott le, míg ez megmaradt. Hunyadi című versében írja; „sírja üres akár a / megváltóé / de kési ka húsvét / hiába esdi minden / áldott délben / a harangszó.” Kiss Jenő versében pedig már csak négy szó, hat szótag maradt. A végig rímelő két sor szellemessége az epigrammák igazi csattanójával válik teljessé. Címe — Öreg szobrász. A vers a következő; „Kő, véső. / Nő? Késő.” S a közelmúltban megjelent Tamás Menyhért-verskötetben is gyakori a verssorok rövidülése, a terjedelem csökkenése, a sűrítés. („Már csak az az enyém / amihez nincs jogom / ami nincs a helyén / aminek súlya nyom”)

Ugyanakkor a közelmúlt magyar lírájában terjedt el az úgynevezett „hosszú vers”. A terjedelem természetesen befolyásolja a stílust is. Juhász Ferenc nagy terjedelmű versei részben epikus vázra épülnek (A halottak királya), részben a költői látomás végtelen áradása formálja a költői alkotást (Gyermekdalok). Hosszabb költői műveit a szerző éposznak nevezi, így például az Apámat is, A tékozló országot is. Itt természetesen az epikai anyagon átüt a személyes, a lírai vallomás.

„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!

Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tiírd a szenvedést.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”

A „hosszú vers” Nagy László néhány legjelentősebb verse is. A Zöld Angyal, a Menyegző is. A Menyegzőben — mint Kiss Ferenc fejti ki tanulmányában — a mitologikus költemény bőséges tárgyias, leíró elemei mellett a végtelenséget jelentő tengernek fordulva, színpadias drámaisággal, feszes indulat-hullámmal, az igézés lendületével a költő úrrá szeretne lenni a „romlás világ-járványa” felett:

„mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, kozmikus küldetés ősatyák kőtábiái ellen, törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk, békesség vagyunk, az újrateremtés indulata ...”

Befejezésképpen egy vonást emelünk még ki: a mai magyar költészetben erős a népköltészethez kötődés. Költőink számos alkalommal szólnak arról, hogy szinte gyerekkoruk óta hat rájuk a népdaf. Buda Ferenc fogalmazta ezt, a népi hagyományhoz való kapcsolódás szükségességét a következőképpen: „Mert szakadt gyökér csak kórót, szégyenfát nevel”. Csoóri Sándor a népköltészet reális elemei mellett a kevésbé ismert szürreális és meglepően modernnek ható vonásokra hívta fel a figyelmet. „Környezetem kő- és betonvilágát váratlanul fölborzolja a Dunáról fújó szél, bugyborékokat támaszt a vizen, s egy ismerős népdal tanúsága szerint ’a bugyborékon két szál rozmaringot’. A köznapi varázslat ettől kezdve már csak folytatódik. Pávák szállnak föl sárga háztetőkre, zöld ág bújdosik és zöld leve- lecske, hogy töprengésemben segítségemre siessen. S be se kell már hunyni a szememet, hogy számlál- hatatlan éjszaka közül azt az egyetlenegyet láthassam, midőn két fa között süt ki a hold, e földig érő szerelemtükör.” A népköltészet nyelvi kincseiből merít sok költőnk. Illyés Gyula a finnugor kongresz- szuson a törzs szavait keresi („szavak, tépett szavak, mi, / kik e zord tájra hoztuk . . .). Nagy László az egyszerűbb népdalszerű kompozíciótól (Adjon az Isten) jutott el az összetettebb formáig (Szépasszonyok mondókéi Gábrielre). Weöres Sándor új verskötetében középponti helyet foglal el a dalforma (Ének a határtalanról). Tornai József Naptánc-ában a törzsi népek költészetének sugallata él. Fodor András költészetében mindig ott él a dunántúli táj, szülőföldje. Kormos István Harlekin búsuló szavaiban is a hajdani gyerekkori emlékek őrződnek. Hatvani Dániel földközelben él, földmélyi zenére figyel, „tiszai táj édes füvének / gyökere közé költözöm”. Goór Imre a messzi olasz ég alól is a népdal szavával tér haza: „hogy lehessek hamu / hogy lehessek felleg / mit a tavaszi szél / hazámba terelhet.” Bede Anna, Kiss Anna és mások költészetében is érezhető a népköltészet hatása. „Innen, a csodálatosság tövéből, az örök alapról megítélhetjük magunkat”, mondja Nagy László. S ez a kápolnavirágok káp- rázatával hat költői stílusunkra is.

90