Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Kiss Dénes: Óhajtás, sóhajtás - szó-hajtás

a sajátos teljesítményt tehát meg is nevezte, már volt mivel! Ezért e kifejezésből nem hiányozhat a „ló” szó. Miért jegyzem ezt meg külön? Azért, mert néhány nyelvben megnéztem, hogy milyen kifejezés van a „lóhalál” túlsó oldalán — ahova nem akarok átesni! — s azt tapasztaltam, hogy általában hiányzik a ló! Igaz, a „legláb”, a „nyaktörő”, a „fejvesztett” stb. szavak is kifejezik a gyorsaság mértékét, nagyságát, de már a sebességet, hamariságot, vagyis a lovon elérhető legnagyobb erőfeszítést, amiből ez a kifejezés kialakult, azt nem! Ló nélkül az ember nem lehetett résztvevője a hajdani legnagyobb sebességnek! (A szárazföldinek!) Tehát azok a népek, amelyek sorsa nem fonódott össze annyira a lóval, mint a többieké,csak átvették, illetve utánozták e kifejezést, amelynek szó-, és értelmi-, — tartalmi, tárgyi, tapasztalati — s élmény-gyökere nem is volt meg a nyelvükben, tehát a múltjukban!,.. E nagyobb „kör” után azt is megállapíthatjuk, hogy a kengyelt is a lóháton „élő”, csatázó népeknek kellett föltalálni —■ ha életben akartak maradni! —, mert kengyel nélkül aligha lehetett volna elengedni a gyeplőt a vágtató lovon s hátrafordulva, mindkét kézzel fogva az íjat, nyilazni! S még valamit: a nyereg és a kengyel összefüggő „lószerszáma” volt a harcosnak, azaz: a lovasnak.

Már emlegettük László Gyula professzor egyik utóbbi cikkét, amelyben erről azt is írja, a kengyel: „ ... felemeli a talajt a lovas lába alá! A nyilazásnál éppen úgy érvényesül a visszalökő erő, akárcsak a lőfegyvereknél.” S a nyíl esetében nem a váll, hanem a talp „rugózza” vissza. Ezt a megállapítást kiegészíthetjük azzal a vándorló népek esetében, hogy A KENGYEL VOLT A HAZA FÖLDJE is! Rövid összefoglalásunkhoz újra idézzük László Gyula igen találó szavait: „Ha szavaink tárgyakat, s nem elvont fogalmakat jelölnek, akkor a szónak két tartalma van: a hangkép és a tárgy. Ennek megfelelően a szófejtésnek is két síkon kell folynia: nem elég a szó alaktani, hangtani kapcsolatait, a rokonnyelvekkel való összecsengését megkeresni, hanem figyelni kell a tárgyat is, amelyet jelöl. Tegyük hozzá a régészprofesszor szavaihoz, az ő szellemében: nincs cselekvést, mozdulatot, indulatot, érzelmet stb. jelentésű szó sem — ezektől függetlenül, ezek előzménye nélkül! A megnevezés már mindig következmény. S ha László Gyula a nyereg és a kengyel szavunkat honosítja, e kis eszmefuttatás több kifejezést, köztük a nagyon érdekes „lóhalál” szóösszetételt tárgyalja, azaz: tárgyiasítja!

Végezetül csak annyit; több dolgozatban emlegettem, hogy milyen nagy nyelvünkben a mássalhangzók jelentéstartalom-hordozó szerepe. S bár minden mássalhangzó „lelke” magánhangzó — csak a zárak kemény nyitása adja „csontozatuk” — ám a „h” (há) és a „j” (jé) — hö, jö — mintha nem lenne igazi mássalhangzó! Legalábbis sokkal lágyabb azoknál. Ezt az is igazolja, hogy meglehetősen „nemzetköziek” és nem any- nyira az értelem, mint az ÉRZELEM — meglepetés, vágyakozás, ijedtség, félelem, stb., stb. — kifejezői, mégpedig mindkét irányban. Például: „ah”., „hahaha!”, „ejh”, „hej!”, „haj”, „huj! huj”, „jéé!” „hahó!” „óh!” „jaj”, „ajaj!”, „juj”, „eh”, „hé!”, „Huj! Huj!... Hajrá!” Vagyis: „hajítsd rá!”... Korántsem soroltuk föl az összes lehetőséget, mégis megállapítható, hogy e szavakban, kiáltásokban alig hallható igazi, kemény mássalhangzó... Befejezve, mielőtt játszanék néhány szóval, nem állítjuk, hogy minden így igaz, de talán így is lehet. . . Nem állítjuk, hogy „ujjé! — nem ujjongunk! — most aztán fölfedeztük a nyelv titkát. De azért talán egy kissé ráéreztünk némelykor.

Oldja föl a komolyságot a játék:

HAMAR mar ha SEBESEN ha HAMAR SEBESEN mar ha SEBESEN HAMAR mar SEBESEN ha mar HAMAR

84