Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Kovács István: Bem József és az 1830-31-es lengyel szabadságharc

KOVÁCS ISTVÁN

BEM JÓZSEF ÉS AZ 1830-31-ES LENGYEL SZABADSÁGHARC

„Amikor híre kelt, hogy Romarino útjaStrasbourgon vezet keresztül, a diákok nyomban (...) elhatározták, hogy fekete zászló alatt elébe vonulnak. Végre jött a hír, hogy Romarino, Schneider és Langerman generálisok társaságában, délután érkezik. Mi tüstént összegyűltünk az egyetemen, de amikor menetünk a kapuhoz ért, egy tiszt, ki a kormánytól oly parancsot kapott, hogy bennünket zászlóval vonulni ne engedjen, fegyverbe szólította az őrséget, hogy az átjáróban utunkat állja. De mi erőnek erejével keresztültörtünk és vagy három-négyszázán elleptük a nagy Rajna-hidat. Csatlakozott hozzánk a Nemzeti Gárda. Végre egy csapat lovas kíséretében feltűnt Romarino. Egy diák beszédet tartott, melyre ő válaszolt. Szónoklattal állt elő egy nemzeti gárdista is. A nemzeti gárda egységei közrevették a fogatot és húzni kezdték; mi lobogónkkal élére álltunk a menetnek, mely előtt rezesbanda masírozott. A Marseillaise-1 és a Car- magnole-1 énekelve hatalmas tömeg kíséretében vonultunk be a városba. Az utcákat mindenfelé kiáltás verte föl: Vive la liberté! Vive Romarino! ä bas les ministres! ä bas le juste milieu! A város díszkivilágításban ragyogott, az ablakokban hölgyek integettek keszkenőjükkel. Romarino fogatát díszmenetben húzták a vendégfogadóig, hol is zászlóvivőnk azzal a kívánsággal nyújtotta át neki a gyászlobogót, hogy az mielőbb Lengyelhon szabadságának zászlajává változzék” — kezdi az olasz származású lengyel tábornok, Hieronim Romarino franciaországi fogadtatásáról írt beszámolóját a Danton halála ifjú szerzője, Georg Büchner. Szüleinek címzett levele néhány hónappal a lengyel felkelés leverése után, 1831 decemberében kelt. Az általa rajzolt képsor jól szimbolizálja az emigrációt vállaló több ezer lengyel útját: — a gyászlobogó alatti diadalmenetet. A Romarinónak átnyújtott jelkép nem változik Lengyelország szabadságzászlajává. Foszló halotti lepel lesz csupán. Juliusz Stowacki, a lengyel romantika első nemzedékének kiemelkedő alakja ennek feketéjére írja Meyzner kapitány temetése című híres versét. Bevezető sorai nemcsak az elhunyt lovastiszt utolsó útját jellemezték:

Elhoztuk a bús kórházi koporsót,

Bevetni koldúsgödörbe akarták;

Könnyet fölötte jó anya nem ontott;

Sírkő márványa nem takarja hamvát.

(Rónay György fordítása)

Mert a hontalan szabadsághősöket köszöntő díszkivilágítás hamar kialszik és a lelkesedés is hunyorgó emlékparázzsá zsugorodik. Victor Hugo, Georg Sand, Jules Michelet, Lamartine és Lamennais szavai egyre visszhangtalanabbakká válnak. A közkatonákat — tisztjeik egy részével — elnyelik a francia kaszárnyák, a megélhetés napi gondjai, a bomló elme és a nyughatatlan lélek örvényei. A hadfiak által kivívott dicsőség babérlombja idegenben is a generálisok homlokát övezte. Például a Büchner említette Hieronim Romarinóét, aki főparancsnoka utasítását kijátszva, 20 000 emberével és 40 ágyújával 1831 szeptemberében Galíciába menekült s az osztrákok előtt letette a fegyvert. Tegyük hozzá: a felkelés legválságosabb időszakában cselekedte ezt, és üldöző ellensége is gyengébb volt nála. Vagy Jan Skrzyneckiét, aki közel fél éven át a lengyel hadsereg fővezére volt. Tevékenységéért, ahogy hadának győzelmi esélyeit sorra, mód59