Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Szilágyi Miklós: Erdei Ferenc parasztság-koncepciója és aktuális néprajzi feladataink
rét, s ezzel a gondolatmenettel lényegében egyet is érthetünk. Amire nincs érvényes néprajzi válaszunk, s jószerével kísérlet sincs a válaszra: a paraszti polgárosodás helyett — történelmi szükségszerűségként — megvalósult szocialista nagyüzemi gazdálkodás miért nem eredményezte a paraszttársadalom végleges és maradéktalan felszámolódását. Inkább szociológiai eredményekre— például Márkus István nagykőrösi vizsgálataira, majd a szegényparasztság orientációs, mobilizációs szándékait önállóan is elemző tanulmányára — hivatkozhatunk, amikor azt állítjuk, hogy az 1960-as évek elején megfogalmazott (vagy megfogalmazatlanul mindannyiunk által vallott) „prognózis” nem vált be: újra virulensnek látszik a létszámban ugyan megfogyatkozott parasztság. Nem is az a legfigyelemreméltóbb fejlemény, hogy nem lettek egyértelműen „munkássá” a termelőszövetkezetek tagjai, vagyis a húsz év előtt elgondolhatónál jóval hosszabbnak bizonyul az „utóparaszti” állapot. Inkább azt kellene konstatálnunk, hogy több, néprajzi módszerekkel jól vizsgálható jelenség a „visszaparasztoso- dás” tendenciájának tüneteként is értelmezhető. Jó okkal és részletesen dokumentálva hangsúlyozzák a néprajzosok, hogy a „falu- közösség” is, a család, mint közösség is felbomlott, vagyis megszűnt az egyénre kötelező érvényű közösségi szabály- és normaalkotás korábbi szerepe. Emellett és ehelyett azonban mindinkább érzékelhető — ha nem is a faluközösség, de a falusi közvélemény — múltból örökölt és újmódi szabályokból és normákból egybeszövődött újfajta követelményrendszere. Ez a követelményrendszer természetesen nem — vagy elsősorban nem — a közösséghez való kötelező alkalmazkodás, a mimikri-védettség és a deviáns magatartás alternatíváját kínálja, hiszen a deviáns alkatú egyén jórészt hiányzik, mert elmenekülhet a faluból. A presztízs-szempontú rivalizálás lett e követelmény- és normarendszer kristályosító lényegévé. Presztízs-szempontok szerint alakulnak át s élnek tovább pl. hagyományt valamelyest átmentő szokások (pl. a lakodalom leegyszerűsödött ceremóniája), s ugyanez — korántsem a konzervativizmussal szinonim hagyományőrzés — élteti, kelti újra életre a népviseletet azokban a falvakban, ahol az 1950—1960-as évek fordulóján befejezettnek tűnt a kivetkőzés. Sokat kárhoztatjuk falvaink pallér-ízlést tükröző átépülését. A polgár-urbanizációs uniformizálódáson túl ott van ebben a folyamatban is a mai falu közvéleményterrorja, vagyis ez esetben is a presztízs-szempontú rivalizálás kötelező ereje. Az alföldi mezővárosok parasztságának jelenkori életmódját és kultúráját azonban elsősorban nem ezek a vázlatosan (s nyilván túlságosan is sematizálóan) bemutatott tendenciák jellemzik. Ahogyan az várható is volt, hiszen Erdei határozottan és részletesen dokumentálva megkülönböztette a falvak és mezővárosok parasztságának történeti sorsát is, szellemiségét is, kapitalizmuskori perspektíváit is. Felfogása szerint a tanyás mezőváros, vagyis a mezőgazdasági munkahely és az urbanizált lakókörnyezet szétválasztódása, s mégis egybetartozása lett volna a legideálisabb „terep” a parasztság polgárosodása számára. A termelőszövetkezetek megszerveződése után — s ez szintén ellenkezik előzetes prognózisainkkal — a tanyák elvesztették ugyan a nagyüzemi mezőgazdaságban „telephely”, „munkahely” jellegüket, így logikusan fel kellett volna számolódniuk, ehelyett viszont (igaz, hogy az erőteljes felszámolódással, pusztulással párhuzamosan) helyenként virágzani kezdtek. Ez az újravirágzás, a beláthatatlan időre kitolódott halódási folyamat általában együtt járt a tanyán lakó népesség jellegzetes és folyamatos átrétegződésével, kicserélődésével. Azzal, hogy a régi tanyalakók helyét a „visszaparasztosodást” programszerűen, s egzisztenciális okokból vállaló legmunkaképesebb —fiatal és középkorú — családok foglalják el, kialakítván a maguk szegényparasztiból a kispolgári felé törekvő mobilitás-modelljét. Ezzel együtt: a vártnál általában gyorsabb ütemű volt az urbanizáció a mezővárosokban, csakhogy az ipartelepítés következményeképp, s ezért alig érintette meg a volt 30
