Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - SZEMLE - Cs. Varga István: Fél korsó hiány (Fiatal pécsi költők antológiája)
zált gondolatfutamainak tűnnek. Biztos megoldások, válaszok hiányában makacsul kérdez, a közösségalkotó erők megfogyatkozásával nem tud megbékélni. Tudja, hogy az ember számára nemcsak a felmutatható és mérhető teljesítménye, de az emberi, baráti kapcsolatoknak a minősége is értékmérő tényező. Balogh Edgárnak Sziszipho- szi párbeszédet ajánl: „vesztett álmok nosztalgiája” helyett a szembesülést, a tisztánlátás vágyát fogalmazza versbe. Nemcsak csendesebb költészet ez, mint Csordásé, de lényege és természete szerint is más. A pátosz tovatűnt, de nála is erős a veszélytudat: „Mondtam is: ez volna a kontraszt-ország” ... „Már egyetlen s véletlen mozdulat / Szétszórattatásunkkal egyenlő”. A kötet címadó sorát ő így fogalmazza meg: „Szelíd tájban félkorsó hiány meg egy teljes”. A jól megformált képeket és gondolatokat helyenként lazább, az élményt és mondandót nem teljességben tükröző, idéző és magyarázó részek károsítják. A kötet egésze azonban elismerést érdemel. Szép és fiatalosan őszinte vallomásokat tartalmaz a néha előforduló formálási sutaságok, hiányosságok ellenére is. A Fél korsó hiány című antológiából Csordás Gábor határozott költői arcéle, Parti Nagy János, Meliorisz Béla és Pálinkás György kontúrjaiban alakuló önarcképe rajzolódik ki. A könyv szerkesztőjének, Bertók Lászlónak az érdeme, hogy nem akarta egyetlen kötetben bemutatni a pécsi tájhaza minden színét, árnyalatát: tudott válogatni és mert választani. Azokat választotta, akik már addig is bizonyítottak, akikben reményt érzett arra, hogy a szárnypróbák után a szárnyalást, a felívelést is vállalják. A tehetség fontos összetevője az irányszabó képesség, amelyet a tehetséggel való sáfárkodás eredményei bizonyíthatnak. A szárnyak nem lehetnek csonkák, töröttek és főként nem hiányozhatnak — kiváltképp fiatal pályakezdőknél nem. A nagy elődök tudtak szárnyalni, ismerték a gondolat és képzelet sirályröptét. Jelenkori líránkban joggal hiányoljuk a szárnyalni tudó, de felelősségtudattal gondolkodó tehetségeket, pedig Ady, József Attila és az emberi-költői tisztaság Nagy László-i példája is erre kötelezi az utód költőket. Esendő az ember, különösen a költő, ha szárnyalni képtelen a gondolat és érzelem végtelenbe nyitott birodalmában. A vidéki antológiák olvasása arra inti a kritikust, hogy az irodalmi élet bonyolult folyamatában a legjelesebbek művei minősítik ugyan a fejlődést, de nem szabad kárhoztatni a derékhadat sem. Arany János szellemében kell becsülni és méltatni a „mediocris poétákat” is: „ők azok, akik . . . nem hagyják elaludni a költészet veszta- tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthatja.” A figyelmeztetés fokozottan érvényes, ha pályakezdőket értékel a kritika, hiszen őket különösen nagy felelősséggel kell megítélni. Őket idő előtt minősíteni annyit tesz, mint elébe vágni fejlődésüknek. A kritika feladata alapvetően ma is ugyanaz, amit Bajza József így fogalmazott meg: „A szigorú, de alapos kritika hasonlít a termékeny záporhoz. A gyöngék eleinte lehajlanak alatta, de csakhamar általa erősödve ismét felemelik a fejőket nagyobb elevenségben, mint előbb. Oly literatúrai mező termeszthet csak érett, ízes gyümölcsöket, melyet a kritikai záporok rendszerint járnak.” Elvi és elfogulatlan kritikáról van itt szó, amely igyekszik a megértés és méltánylás kritikusi erényével a kevesek ügyét közüggyé tenni. A vidéki antológiák íróira-költőire talán még erőteljesebben vonatkozik Bajza intelme: „Akarat kell a tehetség mellé és fegyelem és tanulás . .. örök, szakadatlan szorgalom.” A vidéki antológia-kiadás minden fogyatkozásával és erényeivel együtt igazolja a kezdeményezés jogosságát és a folytatás jogos igényét. Hatékony része lehet a szellemi decentralizáció kiszélesítésében és elmélyítésében. A vidéken élő írókat Németh László szerint a távlattartó tájékozódás, az ítéleterő nagyobb önállósága óvhatja meg a vidékiességtől. Az ő szó- használatában a provincializmus nem pejoratív megnevezés, hanem egy sajátos léthelyzet definíciója: „.. . a provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is; azt, hogy az embernek provinciája, tartománya van.” A viszonylag nehezebb tájékozódás és a serkentőingerek csekélyebb volta ellenére is egy-egy vidéki központban olyan szellemi provinciáért, tájhazáért kell munkálkodni, amelyben az értelmiség nem csupán társadalmi réteget, hanem a gondolkodásnak, magatartásnak és a szellemi cselekvésnek a minőségét is jelenti. A vidéki értelmiség sem mondhat le tudatosító, eszmét fogalmazó, magatartásban és cselekvő életben eszményeket hitelesítő szerepéről, hivatásáról. Veres Péter a „Vidéken élni, de országban gondolkozni” elvét vallotta, amelyhez Németh László joggal teszi hozzá „az országról is világban gondolkozni” máig érvényes korparancsát. Az antológiákból leszűrhető tanulság sürgető követelménye: a hely és évjárat helyett a szemléletbeli rokonság váljon antológiaszervező tényezővé. (Pécs, 1980.) CS. VARGA ISTVÁN 93
