Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)

abban reménykedett inkább, hogy elszánt vonulását úgy kommentálják, hogy Hevesinek nem lehet nagy bűne, ha a világnak is meg meri mutatni kiebrudaltságát. Ugyan! Szükségképpen csalódni fog: a közhangulat nem képes ilyen distanciára. A pletyka nem a nyilvánvaló tényekből, hanem az előítéletként cáfolhatatlan szóbeszédből indul ki. Nincs felmentés, akkor sem, ha a bizonyítékok egyértelműek. A mellette haladók, a baktatók, a szembejövők (a haverok is), a kivagyiak, a távoli tisztelők, a discóba járók, a folyton rohanó fontos emberek mind-mind úgy viselkedtek, mint a két idősebb tanár, legfeljebb nem kapták félre olyan feltűnően a fejüket. Megismerték ugyan, de ártatlanul átnéztek rajta, vagy — mintha véletlen lenne — oldalra pillantottak. Ketten bólintottak csak, köszönés helyett, ám ők sem álltak meg. Látták, de elsiklottak mellette. Igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lenne! Hevesi keserűen eszmélt rá, hogy a bíróság előtt valószínűleg könnyen tisztázhatja magát, de a közvélemény előtt nagyon sokára és nagyon lassan.

Amikor a kéttornyú katolikus templomot megkerülte, arra gondolt szomorúan, hogy a várost végleg el kell hagynia, mert becsületét tönkretették. Az óvárosból hamar kiért, a lebontásra ítélt földszintes menedékek között járt, két keresztutca elhagyása után eljutott a lakótelep határára, ahol az egyik magasházban lakott. Valamennyire megkönnyebbült, a sírógörcs nem kerülgette: szerette volna, ha nem esik kétségbe, ha nem lesz benne pánik. Ha nincs riadalom. Kicsi volt erre az esélye. Valami félelmes történt vele, mert belül úgy remegett, mintha magas láz rázná, pedig korábban hitte, hogy őt nem lehet kiborítani. Kérkedett avval, hogy uralkodik a lelkén. Most fordult a kocka: idegrendszere uralkodott rajta. Örülhetett, hogy nem esik össze, nem ájul el; hogy tartja magát! Megrettent: a külső kiszolgáltatottság belső, tudatalatti lényének is kiszolgáltatta. Kettős bilincs ez: egyikhez sincs kulcsa. Ettől a tudattól jobban megijedt, mint attól a felismeréstől, a bírósági felmentés után nem biztos, hogy az őt meghurcoló vezetőktől hivatali és erkölcsi elégtételt kap. A pert feltehetően lóhosszal megnyeri, csakhogy a veszteseket nem fogja bántódás érni, gondolta. Esetleg hasonló beosztásba kerül újra, az őt sarokba — inkább: szakadékba! — szorító vezetőket azonban aligha váltják le. Előtte: sima, vajszínű betonfal, amely az égbe nyúlt. Megtorpant a templomnál magasabb ház kapujában, felpillantott, s a meredek falon üres tekintete felsiklott, mintha zuhanna. Hova?

Lehúzott redőny mögött, a telefonasztalka mellett, a csónaknyi kanapén feküdt. Kiterülve. Arra várt, hogy végre félkettő legyen, amikor véget ér a tanítás, hogy telefonálhasson feleségének, Máriának. Arra várt, hogy minél előbb kibeszélhesse magát és belül enyhüljön a szüntelen nyomás. Félkettő után hét perccel felemelte a telefon- kagylót, majd arra kérte Máriát, hogy húsz perc múlva találkozzanak a Kékes eszpresszóban.

— Nyugodt vagy? Minden rendben van? — tudakozódott felesége idegesen. A tanári szobában nem kérdezhetett nyíltan.

— Majdnem .. — tért ki Gábor kényszeredetten.

Még nem bírta bevallani vereségét.

Rádusz klubot vezetett az egyik közeli, jómódú faluban, Ráspolyon általános iskolásokból verbúvált amatőr csillagászoknak. Hevesi másnap nem tudta elviselni maga körül a fojtogató csendet, ezért késő délután felült a legelső autóbuszra, amely Ráspolyra zötykölődött. Majdnem mindegy volt, hova indul. Csak ne gubbasszon otthon! Nem vett retúr jegyet, mert azt tervezte, hogy a klubfoglalkozás után Rádusz kocsiján jön vissza. Még a pályaudvaron, egy újságárus pavilon mögé húzódva életében először bevett két nyugtatót. Később nem tudta eldönteni, hogy az autóbusznak vagy a gyógyszernek köszönheti: úgy érzi, félig-meddig kiszakadt Epresből, s minden bajából. Mintha messzire eltávolodott volna a tegnapi eseményektől.