Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)

naglás — rögtönözve. Elektronikus zene és lírai gesztus, belső hiányok elárulása és szociológiai mélyinterjúk: az elegy harmóniája, szakmailag dilettáns, ám őszinte és hiteles játék. A felszínből sokat befogtak a lencséjükbe, talán többet is, miközben a színpadot helyettesítő földrajz szaktanteremben önmagukat alakították, s jelmez nélkül is eljutottak odáig, hogy életükről keresztkérdéseket tettek fel maguknak, s egymásnak. Akár rossz kérdéseket is.

A színjátékok lázas, itt-ott hisztis, de végül fegyelmezett, s a bizonyítás örömétől boldog bemutatói után Anna asszony beült a csoportvezetők szobájába és megpróbált ráhangolódni a kicsattanó, már-már túláradó örömre. Felemelő volt a helyzet: a vezetők szobájában mindenki zseninek — legalábbis sokra képesnek! — érezte magát, holott tudták, aligha azok. Nem irigyelte ő ezt a ritka belső-tudatot, magában tapsolt Rádusz hadonászó karjainak, Lovas öndícsőitésének s vigyorgó pipázásának, hiszen a szociológust eddig csak megfontolt pipázónak látta, most meg majdnem fülig ért a szája, s nem tagadta, hogy újra gátlástalan gyermek; még a parancsnokló Hevesi is ilyenné vált, a felhangolt állapotban megfeledkezett kisebbségi érzéséről, miközben a közéjük csöppent asszony felfogta, hogy ezek az emberek — szemben vele — azért alkalmasak egy kísérlet vezetésére, mert nemcsak azt makogják vissza a gyerekeknek, amire jól-rosszul megtanították őket, hanem egyéni — persze olykor részleteiben cáfolható — világlátásuk szerint élnek, ha gyakran töredékesen is.

Anna asszony azért utazott el sietve a táborba, hogy Hevesit előre, legalább félig- meddig kiengesztelje, ha tudja egyáltalán, mert ő Köves szavaiból rögtön kihámozta, hogy Gábort leváltják a művelődési ház éléről, s örülhet, ha ennyivel megússza. Meglepetten tapasztalta, hogy nagyképűnek ismert igazgatója a táborban kisképű, de azért állja a nyilvános egyéniség-versenyt, így emberileg és szellemileg fölötte van azoknak, akik most kiállítják arról a rangos másodosztályú mérkőzésről, ahol jelentéktelen szabálytalanságokat követett el csak. Katona Annamáriát félig beavatták a hadjáratba, ami ellen eszébe se jutott tiltakozni, de lelkiismeretfurdalása elvitte Hevesihez, akinek azonban nem vallotta be, hogy mi készül ellene; éppen a látszólagos beavatással akadályozták meg, hogy elárulja árulkodását. Hallgatott. Az egykori elnökhelyettes monológjaiból nagyon is tudta, hogy nincsen mese és nincs pardon, ha megindula — bürokratikus, autokratikus—gépezet. Lehet, hogy mások ugyanezzel a gépezettel kijavítják a hibát, legalább is kijavíthatják, de a kiépült mechanizmus ellenállhatatlan, ha értő kezek működtetik.

Ahogy a szobában bámulta az örömtől kapálózó Hevesit, aki bele-belemarkolt szakállába és nem átallotta önmagát nyíltan dicsérni, maga számára is újdonságként képzelte el, hogy ő, a szépasszony — ha nem is olyan kihívóan szép, mint öt-tíz éve — szerethetné ezt a felnőtt kamaszt, aki pedig számtalanul megalázta, kifigurázta őt, noha szépsége jogán mindig egyenrangúnak érezte magát Gáborral. Most éppen a szépségével akart hódolni annak, akit ezen az estén először fogadott el többnek, mert ugyanazt az elszánt, egyúttal karriereltérítő szenvedélyt látta benne, mint annak idején az elnökhelyettesben.

A szobából Rádusz, Lovas és a vendégelőadó Lengré András rövidebb-hosszabb időre eltűnt: a gyerekek hálóiban éjfél után kettőig utoljára próbáltak meg felelni azokra a kérdésekre, amelyekre eddig nem jutott idő, s belső fűtőanyag, ugyanakkor szerették volna megismételni az esti örömöket, ami azonban lehetetlennek tűnt, mert a színjátszás felfokozottságában érzelmileg elégtek; az újraélés reménytelensége pedig fájó hiányokat élesztett, bár nem olyan nagyot, mint amekkorát Anna asszony érzett, amikor kettesben maradt Hevesivel, de nem tudott elébe omolni. Pedig vágyott rá, csak nem merte, kívánta, de túl rövid idő telt el ahhoz, hogy belső imádat felszítsa;

39