Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Raffai Sarolta: Áltassatok, Halotti beszéd, Sirató (versek)

RAFFAI SAROLTA

ÁLTASSATOK

Áltassatok, hogy igen, áltassatok ha nem.

Van bár igazság, van hamisság, de szíveinktől elfordultak arcátlan-fejedelmien.

HALOTTI BESZÉD

Jelen idő az arc. Még mindig jelen.

A tekintet. A rezzenéstelen.

Az ajkak élő párnája, amint a dac elgyűrűzi, derű fellazítja — jelöletlen a homlok dombja még.

Okos a szó, helyén a mozdulat. Virágkötészet-remekelte izmok csokrán viasz könnyezett gyenge szirmot: ékszer a porc, selyemszalag az ín.

És jelen idő a felfoghatatlan.

Jelen idő, hogy minden elveszett. Meg-megbiccen az élő szerkezet, hökken, leáll, megindul rendezetlen: az elmúlás tisztes voltánál lassúbban, az elbírhatónál mégis sebesebben.

SIRATÓ

Kis tearózsám, halott-sárga, hósipkád le nem hagyhatod. Legszebbik rózsa, haloványka, megdúltak májusi fagyok —

riasztott nap, ringatott árnyék, hold ezüstfénye megcsapott.

Kis tearózsám teaszíne már barázdákkal szaggatott.

Észrevétlen vált eggyé helyes és helytelen.

Üres szemekkel nézzük egymást, ha olykor mégis nézzük egymást — egyetlenem.

Minden hajnal így dereng időtlen, és minden éj így dől ránk elveszőben.

Rohanó percek sokadalma nyüzsgő férgekké válton piszmog az időben: mikor? Miért? Még meddig?

Hogy lehetne

vággyal és iszonnyal pörlekedve eldönteni, hogy torpanás, vagy vég-e a következő pillanat?

Úgy tűnik már — az élet bár ajándék, nem véges, amint tudjuk. Végtelen. Jelen idő a múlt is. Eltakarítatlan. Csak halálunkban nem leszünk jelen: a halál lesz ott. Győzedelmesen.

Nem világol, nem ragyog vissza, dérütötten ha megremeg, a földbe fogózó gyökérig verik ki sanda tövisek.

Kis tearózsám, haloványka, arcod nyithat-e fényre még? Királynő-voltod hogy vigyázza nincs fölöttünk kegyelmes isten, nincs fölöttünk irgalmas ég.

3