Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pintér Lajos: Kezemre szállt a helikopter (Bartók emlékezete)

kérdésfelvetés is. Illyés nagyobb tanulmányának címével ezt kérdezi: lehet-e a népnek művészete? A válasz erre még olyan egyszerű, senki sem vitatja, hogy: volt, van művészete. A magárahagyott nép kényszerűen önellátó, önellátó árutermelésében, önellátó a művészet termelésében, nemcsak művészetet, hanem szokásokat is öntörvényűén alakít, önellátó hiedelmeinek rendszerében, öntörvényű világlátása rendszerében. Kultúrájára a primitív totalitás a jellemző — mondja a tudós, vagyis: az ősi teljesség.

Ilyen harsogó szavakkal fedezi fel Bartók a csodát: „egy még egységes, de már eltünedező társadalmi berendezkedés művészi megnyilatkozásainak lehettem közvetlen szemlélője . . . Talán nyugaton el sem tudják képzelni, hogy vannak még Európában területek, ahol jóformán minden használati tárgy, ruhától kezdve szerszámokig, házilag készül; ahol nem látni gyárilag készült kaptafa limlomot, ahol a tárgyaknak alakja, stílusa területről területre, sokszor faluról falura változik.” A kérdés nem is igazán az tehát, lehet-e a népnek művészete, hanem a kérdés kérdése ez: ha lehet, épülhet-e erre a nemzet művészete? Ha lehet, ha van az ősi művészet ezen öröksége, mintát ebből nyerhetnek-e a mai, modern művészetek?

A felelet mára az: igen. De ez az igen, ez a „lehet” vitákban, olyan harcokban kiküzdött, amelyekben sebet ütni és sebet kapni is „lehet”. Erdei, a szociológus válasza például sokáig tipikusan az: válságjelenségről van szó. A magyar paraszttársadalom 1942-es nagy tanulmányában romlott parasztokként értelmezi Mezőkövesd és Kalotaszeg parasztjait, a népművészeti ipart teremtő-folytató vidékeket, ahol, úgymond, az agrár termelés válsága váltotta ki a paraszti formákkal való, művészetbe hátráló meghasonlást. Erdeinek ebből a tanulmányából való az a vélekedés is, hogy a népi kultúra szigorúan a létrehozó osztályához, a parasztsághoz kötődik; ez a kultúra, ez a művészet a létrehozó osztály válságával szintén válságba kerül; osztálya megszűnésével, felbomlásával egyidőben felbomlik. Új gazdasági formák kiépülésével egyidőben korszerűségét veszti. „Az olyan értékmentés, amely élőknek akarja megtartani a parasztság kultúrtermékeit, tökéletesen célt tévesztett igyekezet — írja. A paraszti kultúra minden értéke tökéletesen kötött a paraszti társadalmi állapothoz. Aki tehát külön a parasztműveket véli megmenthetőknek, az tisztára lehetetlent akar.” Arcunkon már derűvel olvassuk ezt a fekete ítélkezést, hiszen tudjuk a cáfolatot. Ismerjük ennek a kultúrának, ennek a művészetnek a metamorfózisát. Anyánk nyelvét is megtanuljuk, nagyanyánkét, s tudjuk, hogy haláluk pillanatában nem válunk némává. A tőlük tanult nyelvet a megváltozott körülmények között beszéljük tovább, saját gondolataink törvénye szerint beszélünk, tehát tudjuk azt is: az övékével azonos nyelven másságot fejezünk ki.

Találomra emelem föl a kezem ügyébe eső könyveket; görög regéket,az ókori görögség hitvilágának könyvét először. Héliosz, a Nap Istene vágtat az égbolton, mikor a könyvet felütöm, de gyönge kezével nem bírja szárnyas lovait fékezni, túlságosan közel kerül a földhöz e tüzes Nap-szekér, majdhogy lángra nem lobbanunk tőle, és ekkor Zeusz, a legfőbb Isten villámával büntetésül halálra sújtja. E mítosz, e történet mögött ott van még az az osztály, amelyik létrehozta? Nincsen. Ott van még, vagy itt van még az ókori görög világ, amelynek alapjáról ez a mítosz felnövekedett? Ókor, hol van már. Itt van még az a természetlátás, az a természetről vallott ismeret, mely szerint az égitestek mozgása isteni természetű? Hol van már. De a mítosz ezek gyámkodása nélkül is alkalmas arra, hogy tegnapi kézmozdulatával a mai szorongást, a holnapi vakmerő bátorságot körül rajzolja. A reneszánsz ember, Leonardo rajza előttem: légcsavar rajza és repülőgép-terv. Hol a reneszánsz, hol az a gazdasági, társadalmi bázis, amelyen Leonardo alkotott, hol az a technikai szemlélet, amely az álmodót, a rajzolót vezette? Mind-mind a múlté, holnapra űrrepülőről irányíthatják

95