Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Sümegi György: A bartóki modell és képzőművészetünk
SÜMEGI GYÖRGY A BARTÓKI MODELL ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK „A kultúra sok generációnak keserves munkája, mélyen megszántott talaj, egyszóval tradíció. S hogy még mindig nem tudják nálunk, hogy Magyarországnak semmi egyéb művészeti tradíciója nincsen, mint népművészete!” (Fülep Lajos) Mint rajtakapott kisgyerek álltam és hallgattam feszengve, önkéntelen megszégye- nültséggel számos kiállításmegnyitón, vagy olvastam szorongva és elégedetlenül az utóbbi évtizedben ama szentenicát, mely szerint .. festészetünk — vagy szobrászaink — Bartókja”; vagy .. művészete ugyanazt jelenti, fejezi ki (tetszés szerint újabb, hasonló értelmű állítmányok sorolhatók tovább), mint Bartók és Kodály zenéje”. Ilyen és hasonló, azonos tartalmú, de változó formába öntött tévhitet erdőnyi példával együtt sokáig lehetne sorjáztatni. Mintha a bartóki művel való összevetés, az erőszakolt rokonítás az illető művészeket — s munkáikat — épp a bűvös párhuzamkimondás után magasabb szintre emelhetné, szalonképesebbé és átütőbb erejűvé, egyúttal ittenibbé, óvakodom leírni: magyarabbá és nemzetibbé is tehetné. Hány közepes művészt és művészi pályát próbáltak már megtámasztani ilyen hagyománykerítéssel! Hányszor hasonlítgatták hamisan kis dombocskákat az Alpok csúcsaihoz? A középszert hányszor próbálták erőszakkal nagy művek fénykörébe vonni s ezáltal egy meg nem érdemelt szintre juttatni? A bartóki életmű egy aspektusból úgy is fölfogható, hogy megfelelés és válasz a hagyomány: a magyar és szomszéd népek parasztzenéjének kihívására. Ha e legmagasabb boltozaté életműhöz keresünk rokon-jelenségeket a képző-, iparművészet valamint az építészet köréből, akkor legelőször azt kell tisztáznunk, hogy volt-e a népművészetnek s ezen belül a díszítőművészetnek — mely Fülep szerint is egyetlen művészeti tradíciónk — a parasztdalhoz, a népballadákhoz, az ősi pentaton dallamokhoz hasonlatos kihívása. Az időrendi pontosság miatt érdemes említeni, hogy már Bartók és Kodály népzenéhez fordulása előtt megjelent nálunk (1885, 1894) Huszka József két gyűjteménye, melyekben népművészetünk ornamentikáját időben és térben is távoli analógiák kíséretében tette közzé. Később, a Bartókék föllépése után kiadott (1907-ben indult) Malonyay Dezső szerkesztette A magyar nép művészete című könyvsorozat tette hozzáférhetővé népművészetünk legarchaikusabb és legszebb együtteseit. Képzőművészeink könyvespolcnyi közelségbe kerülhettek így a tiszta, mély forrással, csak észre kellett venniük, csak közel kellett hajolniuk hozzá. A már idézett Fülep Lajos szerint: „A nép művészete főként ornamentális és tektonikus, naiv, ősi és gazdag, egészséges, soha nem tévedő ösztönnek terméke, fölötte áll a napi áramlatoknak és divatoknak, örökértékűen biztos. És megvannak benne a csírái, elemei minden nagy művészetnek, mint ahogy a gyerekben megvannak a kész ember tulajdonságainak csírái. Nem individuális művészet, hanem stílusos, kollektív, egy egész nemzet lelkének termése. Aki ezzel a művészettel szoros érintkezésbe lép, nemcsak jó művészettel, hanem egy egész nép leikével érintkezik, s ha ebben a népben van erkölcsi erő, az kifejeződik művészetében s hat azokra, akik e művészetben magukra ismernek. Nem mesterkélten és erőszakosan, mint akik mindenből morált akarnak kisajtolni, hanem elementárisán, a lélek legmélyebb rétegeire hatva.” 63
