Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Féja Géza: Kossuth Lajos és a kiegyezés (Részlet Az igazi Kossuth Lajos című tanulmányból)

vádja az volt, hogy mint az egykorú magyar sajtó mutatja, felsőbb intésre általános agitáció indult a megyei önkormányzatok ellen. A harmadik vádpont azt hangoztatja, hogy lemondottunk önálló hadseregünkről, pénzügyi politikánkról és diplomáciánkról, azokról a jegyekről, melyek az országnak „önálló állami typust” adnak. Önként mondottunk le mindarról, amit 1848-ban Jellasics betörése előtt ultimátumképpen követeltek tőlünk, s mi függetlenségi harccal válaszoltunk. Negyedik vádpontja szemére hányja Deáknak, hogy nincsen remény a nemzetiségi kérdés megnyugtató megoldására, s ezért szomszédjaink mind Nyugat, mind Kelet felé ellenségeinkké válnak. Ötödik vádpontja szerint az országgyűlés, a nemzet és a nép semmiféle biztosítékot sem kap az 1867-es alkotmányban a hatalommal szemben, a hatalom azonban annál több biztosítékkal rendelkezik, holott: „Biztosítékra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek.” Követelő kéréssel fordul Deákhoz: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! ... Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!” Deák röviden és hűvösen válaszolt, arra utalt, hogy senkire se kényszerítette véleményét, hanem a nemzet döntött. Deáknak ebben igaza volt, de sohasem jött rá, hogy a kiegyezést végrehajtó vezető rétegek mennyire nem azonosak a nemzet egészével, s milyen kevéssé képviselik a népet. Deák a rendi Magyarország jellegzetes képviselője maradt, a pozsonyi rendi diéták emlékeit sohasem mosták el lelkében olyan merész, előretörő élmények, aminők Kossuth politikai fejlődését mindvégig jellemzik. Deák az utolsó pozsonyi rendi országgyűlés elszakadt fonalát bogozta össze, s mindazt, ami utána történt, hagymázos álomnak tekintette. Magatartása a kiegyezés korában általánossá vált: a politikusok nem ismerték fel a szabadságharc és az emigráció politikai tőkéjének mérhetetlen jelentőségét, hanem elfáradásuk és megalkuvásuk szomorú „eredményét”, a kiegyezést tekintették kősziklának. 1918-ban azután ez a „kőszikla” agyaglábnak bizonyult.

Kossuth a kiegyezés után passzivitásba szorult. Nem tárgyalhatott többé külhatal- makkal, mert mindenkinek az volt a véleménye, hogy a magyarság véglegesen döntött, s Kossuth immár csupán egy szép, merész, de túlhaladott történelmi vállalkozásnak tiszteletre méltó romja. A virtuális Magyarország magára maradt, Kossuth azonban továbbra is bámulatra méltó hűséggel szolgálta e bévül viselt hazának az eszményeit. A kiegyezés műve megtörtént, — Kossuth sok irányú, gazdag képességei összefogtak, hogy a történelmi tákolmányt darabokra szedjék, és a virtuális Magyarországnak igazságot szolgáltassanak. Bécs már 1848-ban a „pragmatica sanctio” nevében követelte a had-, pénz- és kereskedelemügyet, 1867-ben pedig ugyancsak a pragmatica sanctiora hivatkozva keletkezett a közös had-, kül- és pénzügyminisztérium. Kossuth hosszú tanulmányt írt a „pragmatica sanctio”-ról, mely tulajdonképpen a Habsburg-család házi törvénye volt, tehát a trónutódlást szabályozta az osztrák örökös tartományokban. Ez a házi törvény 1713-ban keletkezett, és az örökös tartományokban rendszeresítette a Habsburg-család leányágának öröklési jogát, de természetesen Magyarországra nem volt érvényes. A magyar országgyűlésnek törvényt kellett hoznia, ez meg is történt 1723-ban, midőn a II. törvénycikk kimondotta a Habsburg-család trónöröklési jogát abban az elsőszülöttségi rendben, melyet a házi törvény az örökös tartományokban megállapított. Az 1723. évi II. törvénycikk mindössze arra kötelezi a nemzetet, hogy azt fogadja el királyának, akit az osztrák örökös tartományok feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklása illet. Maga a „pragmatica sanctio” azonban nincsen benne törvénykönyveinkben, tehát nem is lehetséges reá hivatkozni, a mi törvénykönyvünk csupán Magyarország és az osztrák örökös tartományok elválaszthatatlan birtoklását szentesíti, tiszta „personális uniót” rendszeresít, a kiegyezés azonban az elválaszthatatlan birtoklást elválaszthatatlan kormányzásnak, reális uniónak magyarázta, az uralkodó személyének közösségén túl lényeges kormányzati ügyek közösségét is kimon11