Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Salamon Konrád: Bartók és a Márciusi Front

SALAMON KONRÁD BARTÓK ÉS A MÁRCIUSI FRONT Az 1930-as évek elején kibontakozó népi-falukutató mozgalomból 1937-re fejlődött ki a Márciusi Front, melynek 12 pontba foglalt programját 1937. március 15-én hirdet­ték meg a Nemzeti Múzeum előtt rendezett nagygyűlésen. E politikusok hiányában írók vezette népi mozgalomnak politikai és művészeti eszménye egyaránt a népiség volt, melynek politikai tartalma: az ország demokratikus átalakítása, azaz népi demok­rácia megvalósítása, ami elképzelhetetlen az alapvető demokratikus szabadságjogok (szólás-, gyülekezés- és sajtószabadság) megteremtése, valamint a dolgozó nép anyagi és szellemi felemelkedése, az elavult társadalmi formák és a tulajdonviszonyok meg­változtatása nélkül. Művészeti eszményük népiségének célja pedig az egyetemes, min­denkihez szóló magyar kultúra megteremtése volt, hisz — Kodály Zoltán 1933-ban írt szavaival — „Nemcsak zeneéletünk: egész kultúránk két, egymással alig összefüggő külön világra szakad. Egyfelől az idegenből kölcsönzött, fordított, onnan gyarapodó magaskultúra, másfelől a hagyományban gyökerező népkultúra. Egyik a másikról nem igen akar tudni. Ámde igazi élet csak a kettő egyesüléséből terem. Szerencsés fejlő­dései országokban a magaskultúra a népkultúra egyenes folytatása. Ettől már elkés­tünk. A népkultúra felnövekedését nem volt, nem lehetett türelmünk megvárni. A sebtiben behozott idegen kultúra azonban nem tudott eggyé válni a más gyökérből nőtt népkultúrával. Pedig mégis erre kell törekednünk. [. . .] Csak úgy lehet termékeny az idegenből kölcsönzött magaskultúra, ha gyökeret tud verni a népkultúrában. Majd ha lassanként eltűnik minden ellentét a magyar hagyomány és külföldi gyökerű kulturális intézményeink közt, ha ezek a hagyományra támaszkodva igyekeznek azt a maga növése irányában továbbfejleszteni: valamikor mégis csak valósággá válik, ami ma még csak kevesek elképzelésében él: a szerves, egységes magyar kultúra”.1 Hasonló gondolatok foglalkoztatták a pályájukon akkor induló népi írókat is, mind­azon veszélyek érzékelésével együtt, amelyek a népi kultúra hirtelen elvetéséből és az új befogadására való fel-nem-készültségből fakadtak. Mert — Németh László 1929- ben mondott szavaival — a „nép nem akar többé nép maradni. Szégyellj hagyomá­nyait, lenézi a népit s százados mulasztásokat pótolván akar az urak életében része­sedni. [...] A magyar föld népe két kultúra között lebeg. A levetettbe nem nyom­hatjuk vissza, az alakulón legyen a szemünk”. Ezért a kérdés: ki menti meg a népet „a borzalmas ecsettől, mely zavaros szürke lébe mossa a nemzetek színeit. Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz-kuítúrától őt, aki a magyar dal örököse?” Magasabb kultúra felé támolyog-e a „bekötött szemű gyermek”? Afelé a kultúra felé-e, mely a népi írókban érik, akik egyszerre „csökönyös múlt és rügyező jelen, hagyomány és széttekintő szem, öregek üzenete és lázadók akarata”. Ez az író­nemzedék mintha érezné, „hogy múló ízek utolsó ízlelője, mohón hajol az apadó kehely fölé s egy nagy magyar szintézisről álmodik, amilyen Goethe kora volt a német­nek s az orosznak Dosztojevszkijé.”2 Törvényszerű tehát, hogy az irodalom népi szintézisének Petőfi óta napirenden levő programját betetőzni akaró írónemzedék találkozott a zenében ugyané célokért dolgozó Bartókkal és Kodállyal, s a korszak elé művészi példaként a népiséget és európaiságot szintetizáló bartóki—kodályi művészetet állította. A népi mozgalom esz­méit képviselő lapok az egyes művészeti ágak népiségének kibontakozását szorgal­mazták, s városaink arculatával kapcsolatban is azt krédezték: „Hol maradt a magyar 40

Next

/
Thumbnails
Contents