Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Breuer János: Bartók - Kodály

1945 szeptemberétől tragikus kényszerűséggel bomlott fel a két mester szövetsége s vált a túlélő Kodály révén egyoldalúvá a kapcsolat. Olyan éveket írunk, amelyek őszinte és sokoldalú Bartók-kultusza egyidejűleg bontakozott ki Kodály művészi és pedagógiai törekvéseinek teljes elismerésével. De nem maradhatott így! 1949-től kifordult az idő Bartók művészete alól. A dogmatikus művészetpolitika néhány túlbuzgó muzsikus segítségével meglelte Bartók zenéjében „az ellenség kezét”, elítélte a formalista Bartók-műveket — az akkor még bonyolultabbnak látszókat — s egyoldalúan kiemelte az életműből a közvetlen népzenei hatásokat felmutató, vagy egyszerűbb formájúnak vélt kompozíciókat. A kulturális politika egyetlen érve a „formalista” Bartók-művek ellen az volt, hogy a nép nem érti meg. A dologhoz hozzátartozik, hogy az igaztalan hazai Bartók-bírálat idején, pontosabban, azt valamivel megelőzve, a nyugati világban ellenkező előjellel terjedt egy éppoly igaztalan bírálat, amely a „modern’' Bartókot emelte piedesztálra és a népzenei hatások jegyében alkotó zeneszerzőt ítélte el. (A két hibás álláspontban persze nem csupán kétféle politika, esztétika birkózásáról van szó, hanem nagy adag tudatlanságról is.)

Annyit még meg kell jegyeznem, hogy a „formalista” Bartók képe mellé kívánkozott némelyek részéről a „reakciós”, elítélendő Kodály képe. Ez azonban még a dogmatikus kulturális politikának is sok volt kissé.

Kodály álláspontjának jobb megértése s az általa nyújtott — mennyire kellő! — védelem jelentőségének értékeltetése végett foglalom össze a vádpontokat még egyszer: a Bartók-művek egy része modernista, bonyolult, nem népzenén alapul; ezeket a nép, a közönség nem érti meg. Az első vádpontot Szabolcsi Bence cáfolta 1950-ben még (Bartók és a népzene), bizonyítván a népzene jelenvalóságát minden Bartók- kompozícióban. Az Új Zenei Szemle 1950 szeptemberi Bartók-emlékszámában ez a tanulmány közvetlenül A folklorista Bartók című Kodály-írás után, mintegy azzal összefüggésben jelent meg.

Hogy mi kell, s mi nem kell a népnek — és főleg: miért — arról Kodály beszélt 1950. szeptember 25-én, a Bartók halála 5. évfordulóján rendezett operaházi ünnepségen. Ennek, úgy hiszem, leglényegesebb gondolata volt: „A szolmizálás elemeivel bíbelődő falusi gyermek zenei nevelésének legközelebbi foka nem a »Kékszakállú«, vagy a Bartók-vonósnégyes lesz. A gyermeknek nem adunk tokaji bort, de azért nem öntjük ki a tokajit, mert nem gyermeknek való. Pedagógiai tapintat kérdése mit, hol és kinek nyújtsunk Bartók műveiből.” Pedagógiai tapintat tehát, nem holmi durva bíráló, vagy éppen tiltó szó!

Kodály beszéde 1950-ben kétféle változatban jelent meg. Teljes szövege az Új Zenei Szemle októberi számában, manipulativ torzításokat, változtatásokat és rövidítéseket tartalmazó változata a Szabad Nép szeptember 26-i kiadásában. „Bartók Béla művészete a mai Magyarországon igaz otthonra talált” — adta a Szabad Nép Kodály beszédének címét. Kodály ilyent nem mondott. „Ha jól sáfárkodunk Bartók Béla hagyatékával, akkor nyitva áll az út a magasabb zene felé a legszélesebb rétegek számára.” (Szabad Nép) „Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország. Ennek munkálására kell összefogni minden tényezőnek. Ha majd egykor azokhoz is eljut művészete, akiktől ered: a dolgozó néphez, s az megérti: akkor lesz magyar zenekultúra, akkor lesz igazán boldog a nép.” (Kodály Zoltán) A két fogalmazás gyökeres különbözőségét, gondolom, nem szükséges részletezni, aminthogy ma már teljesen nyilvánvaló Kodály igaza — de nem volt nyilvánvaló 1950-ben! —, hogy ami művészeti értéket a nép még nem ért meg, azt nem tiltani, bírálni, de tanítani szükséges!

Persze Kodály Zoltán — és Szabolcsi Bence, Tóth Aladár, Péterfi István, Szervánszky Endre, meg még hány jeles muzsikusunk — erőfeszítései akkor, 1950-ben, nem változtathattak prekoncepciókon, dogmatizmuson, de lehet, hogy megrövidítették az igaz24