Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa

volna, belesodródott volna ugyan a végtelenbe, de egyszersmind kiszakadt volna emberi mivoltából. A külső közönyt, a belső rezignációt, a lesújtottság teljesen helyén­való tudatát azonban élénkíti, enyhíti, élesztgeti valami lassan kibontakozó, észre­vétlenül letisztuló harmónia. Először csak a formálás és az összhangrend törvényei zabolázzák meg a kietlen végtelentől összezavarodott élet és hangzás anyagát, aztán a késői művekben valami reményféle sejlik fel a mindennapoknak és az abszolútum- nak az ütközéséből. Az adagiókban, a hajdani szerzőknél hallgatásba és csöndes meg­győződésbe összeszü rém lett élményeket befogadó tételekben nem üres kalapálást hallunk, nem a lét száraz pergése visszhangzik bennük, mint fiatalabb éveiben, hanem előbb a természet, immár nem a világűr hidegétől áthatott, hanem földi zengésében érvényesülő természet elevenedik meg, majd a III. zongoraversenyben a természet­zene áhítatossá válik, szinte fohásszá alakul. Ha egy leveléből nem sejtenénk, hogy fiatalkori zord ateizmusa egyféle panteizmussá enyhült, az elvesztett istennel való szóbaállásra — a végtelen szóra-méltatására és a végtelen iránti valamelyes bizalom megjelenésére — akkoris következtethetnénk zenéjének fejlődéséből. A végtelenben való részesülés ezzel nyeri el igazi, mélyebb, árnyaltabb értelmét. Nem csupán ki van téve a végtelennek, hanem, mint ahogyan életformájával mindvégiglen bizonyí­totta, munkálja is azt. Zenéjének szépsége, amivel mindannyiunkat magával ragad és amivel biztosítja magának az elsőbbséget a kor zenészei között, végső soron abból adódik, hogy őbenne nemcsak megszólalt a káosz, hanem ő megszólítani is merészelte azt. Művészetében nemcsak törvényt szabott az életnek, hanem megszenvedvén tanyát vert benne és megkísérelte lakhatóvá tenni. Ezt a honosító tevékenységet mindenkor megtanulhatjuk tőle, bárha elvontsága, egyszerisége és sajátos kálváriája miatt nem lehetünk természetes követői, bárha alakját bizonyos belső zavar, bizonyos tisztelet­ből, szánalomból és csodálatból összeálló megilletődöttség nélkül nem állíthatjuk példának. „A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.” r^iÉí : Jyflt % JBgk ^1081 ÍLnkljH stífik Ä jjSf* ' fi /iraPw JPHR 1,,x- ük. ^ BRR'/; ygijt $ 15

Next

/
Thumbnails
Contents