Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa

zódva éppen természetességével hatott olyan varázslatosan Bartókra. Ő azonban még ennél is közelebb férkőzött a természethez. Nem állt meg a népzene patakjainál, hanem egyre tisztább vizeket keresve, forrásvidékükig hatolt. Forrástisztaság — ez volt számára a végső, közelebbről alig megnevezhető, ám annál csalhatatlanabb biztonsággal alkalmazott értékmérő. Naiv, gyermekes nyíltsággal, pogány balga módjára ragaszkodott ehhez a természetességhez, ami éppen ősisége miatt nem egyszerű és világos, hanem kérlelhetetlen ösztönök gomolygásától felhős és titokzatos. Szavakkal nem illetheti méltón, a nyelv esetlennek, botladozónak bizonyulna a kifejezés kísérleténél. Ezért, ha idegenkedését leküzdve mégis szövegekhez nyúl, nem megzenésít, hanem a zene hullámai vetik fel a beszédrögöket és a jelentésképeket. A Kékszakállú és Judit szólama furcsán-üresen kong, ha megkíséreljük megfosztani a hangok áramlásától, a ritmus lüktetésétől és a melódia hervadásától vagy ágaskodásától, a Cantata profana prozódiája pedig már teljességgel fordított előjelű: a zenei szövet sűrűsödik itt-ott a természet fiainak szinte természetellenesen ható artikulációivá.

Szótlan, bár korántsem néma bizonyságtevés az, ami ehhez a természetes életformához illik. A közlések célja nem informatív, hanem az életforma közegét, anyagát, állapotát érzékelteti, a kapcsolatteremtés nyomán nem cselekedetek, vagy feladatok rajzolódnak ki, hanem — jó esetben — ki-ki ráeszmél életének tartalmas esendőségére, a közömbös, de mégis fenséges kozmoszra, ami a saját csöpp kis világának, a makro- kozmosz viharait és békéjét oly csodálatosan tükröző mikrokozmosznak a talaját és horizontját adja. A zene, akárcsak a zeneszerző élete, dolog a dolgok között. A tárgyi világgal érez együtt, a személyek, ha egyáltalán elnyerik szimpátiáját, a természet rendjébe való illeszkedésük szerint nyernek pozitív értékelést. Ahogy a tárgyak betöltik szerepüket, ahogy a fák megnövesztik, majd lehullajtják lombjukat, munkát adva az avar szőnyegét új élet foganására alkalmassá tevő baktériumoknak és férgeknek, ugyanúgy kell betöltenie az embernek is a sorsát. A természetvallás és az eldolo- giasodottság életformája a kozmikus körforgásnak a perspektívájában válik ismét humánussá. A humanitás itt már nem egyszerűen emberség, hanem önmagának megsokszorozódása és visszfénye, a művészi termékenység akarása egy művészietlenné vált korban, a sors- és életközösségből kiszakadó magány történelmi tündöklése a lét semmibenyúló szirtfokán, a nagysága dacára is jeltelen és jelentéktelen, de mégis olyannyira értékes élet odanyújtása az arra érdemteleneknek. Önmagát hit, remény és elfogultság nélkül tekinti, nem igényel sem értelmezést, sem reklámot, sem követőket, sem tanítványokat, de minderre az elismerésre méltó — ezért szent az életformája, a szó földhözragadt, túlvilágmentes és ezért nagyonis fájdalmasan kétértelmű jelentésében.

A SZEMÉLYES JELKÉP

Aki az első benyomásokat már megszerezte Bartók zenéjéről és élettörténetéről, az magától értetődőnek vélheti, hogy a kivételes személyiségből magyarázza a kivételes művészi alkotást. Bartók művét azonban még kevésbé érthetjük meg egyéniségéből, mint általában más nagy alkotókét. Ez a tényállás annál különösebb, mert aligha találunk más művészt, akinek élete és alkotása ennyire összeforrott volna. Művészete azonban éppen a szoros egység, az azonosulás miatt nem vezethető le egyéni jellemzőkből. Személyes adottságai, a tudatos törekvések és az ösztönös feszengések egyaránt a művé szilárduló életformában oldódnak fel, ez az életforma pedig egyszersmind a történelem, a korszerű problémák présében nyeri el nemes veretét. Nem a személyiség egysége jellemzi élettörténetét, nem személyisége fejlődik egyre nagyobb teher11