Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
valóraváltva eljut a néphez, pontosabban szólva az írott szó kultúrájától és a civilizáció nyüzsgésétől még kevéssé érintett falusi néphez, ám számára ez a találkozás nem a szó- szólóságra való elhivatottság kezdete, hanem a személytelen őselemben való elmerülés igézetének forrása. A romlatlan zenei szépség felfedezése csupán egyik részmozzanata ennek a találkozásnak. Napkeleti pentatónia, tehénistállók szaga, természetközelség, frissen fejt tehéntej íze és egyszerű, súlyos, dolgos szótlanság ötvöződik egybe, valami mitikus, immár elérhetetlen életformává. A nép nyelve, földrajzi helyzete és szokásainak különbözősége egyaránt jelentőségét veszti az életforma vonzásában. Magyar, arab, román és szláv egy remegy, a nemzeti eszmények helyét az őseredeti iránti nosztalgia foglalja el. Személyes ábrándjainak szétfoszlásával nosztalgiája tovább erősödik, tárgyának körvonalai azonban még jobban elmosódnak a vágy és a lemondás ködében. Zenei kifejezésmódjának megújulásával vad támadások pergőtüzébe kerül, karmesterként kudarcot vall, zongorajátékával nem vívja ki azt az elismerést, amit megérdemelne, a tanárinevelői pályát nyűgnek érzi, balsikerei miatt visszavonul a zenei élettől. Mindennek a sokféle csalódásnak két, létének gyökeréig ható élmény adja a vigasztalanul sötét hátteret: a beteljesületlen szerelem és a rádöbbenés arra, hogy isten meghalt. Barátnőjéhez írott leveleinek tanúsága szerint huszonhat éves korában egymást szítva, egymásba kapva csap fel a kozmikus otthontalanság felfedezésének tüze és a reménytelenség pernyéjét kergető szerelmi láz. Bartók, aki korábban fitymálva utasította el zeneszerzéstanárának azt a megjegyzését, hogy a jó adagiók írásához élmények kellenek, most „szinte sír”, amikor a várva-várt kedves levél olvasásának a végére ér, sok ,,csacsiság”-ot tudna elkövetni, különös hangulatba, egyik szélsőségből a másikba kerül és úgy érzi, éppen ez az állandó lelki mámor kell a komponáláshoz. A témák, amiket a levélváltásban hullámzó érzelmek sodornak, az emberi élet végső kérdései. A világ beláthatatlan, titka megmagyarázhatatlan, a lélek halandó, túlvilág nincs, istent gyöngeségében és az önmaga képére teremtette az ember, a létcél pedig, ha adódik is, eltörpül és megsemmisül a biztos halállal őrt álló, közömbösségében hatalmas világegyetemben. Megoldásként még többször felmerül a Zarathustrára való hivatkozás, aztán a küzdelem, az elhivatottság, a felsőbbrendű ember megvalósításának felhangjai egyre inkább elhalkulnak. Amint felindulása csillapodik és élményei kevésbé féktelenül buzognak, felismerhetővé válnak új eszmétlen életformájának keretei. Megbékélő, bizalmas viszonyba kerül az abszolutummal, kiszolgáltatottságát méltósággal, nemes rezignációval viseli. Zarathustra szózatából a pusztulás és a semleges felülemelkedés igéi szervülnek életébe. „Mindenkinek iparkodnia kell — írta már huszonnégy éves fejjel, egy Eros sugallatától szintén nem mentes levelében — mindenek felett lebegni; ne érintse őt semmi; legyen teljesen független, teljesen közömbös. Csak így fog meg- békülni az elmúlással, az élet céltalanságával.” Ettől kezdve a hitnélküliség járszalagán fut élete. „Jobb lesz így ...”, helyesbíti a jóra irányuló várakozását második házassága idejében, majd öregedve és egyre mostohább körülmények közé kerülve megszaporodnak a komor bizonyságtevések az értelmetlen elmúlás mellett. Egyre csak a rosszabb felé haladunk, lefelé visz az útja mindnyájunknak, a legnagyobb bizonyossággal, minden a pusztulás felé tart, nincs menekvés — így összegeződik hiábavaló vallomása. Ha néha felmerül valami vigaszféle, ahhoz a lekésés biztos tudata társul. Életben maradásához a megkésett szebb jövő kikötőjének a felsejlése nem lenne elegendő, az eszmékben való hit elvesztése nyomán azonban nemcsak rezignáció támad, hanem mégis-vállaló acélos tartás és munkakedv is. Az öngyilkosságot nem gyávaságnak, hanem közömbös cselekedetnek tartja, de mindaddig elutasítja, amíg érdekli a világ és amíg valaki miatt 4
