Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Pünkösti Árpád: A kihegyezett ember, Miskolczi Miklós: Színlelni boldog szeretőt, Fekete Gyula: Boldog házasságok titkai)
SZEMLE VALÓSÁGKÖZELBEN Pünkösti Árpád: A kihegyezett ember (Magvető) Miskolczi Miklós: Színlelni boldog szeretőt (Magvető) Fekete Gyula: Boldog házasságok titkai (Kossuth) Akik ismerik Pünkösti Árpádnak az Új Tükörben és a Forrás-ban megjelent kitűnő, izgalmas és fölkavaró erejű írásait (például éppen a Forrás-ban közölt Fedőneve: Manci-t), és most elolvassák riportkötetének első darabját, A pofon-t, menthetetlenül csalódást éreznek. Piszlicsár üzemi ügy, levegőben lógó történet: az egyik mellék- épületben elcsattan egy pofon, és erre összeül a faárugyár társadalmi bírósága, hogy kivizsgálja az „elkövetett cselekményt”, és határozatot hozzon . . . Korai, 1966-os írás. Egy négyórás tárgyalásról alig tizenhat lapnyi, kommentár nélküli szövegkivonat . . . Elhamarkodott volna azonban a döntés, ha valaki máris letenné kezéből a könyvet. Nemcsak azért, mert A pofon után a kötetben jobbnál jobb, hitelesebbnél hitelesebb, erő- teljesnél-erőteljesebb írások következnek (többek között az említett „Manci”, de itt más, Mond ez a név valamit? címmel), hanem azért is, mert a könyv végén, a Volt egyszer egy szocbrigád című írásban ismét találkozunk A pofon hőseivel, a tárgyalás résztvevőivel, csak éppen közben eltelt tizenkét év, s Pünkösti most éppen azt vizsgálja, hogy az egyéni, emberi sorsokban miképpen tükröződik a történelem és a társadalom mozgása. Az eltelt idő, a két metszet, az idő két síkjának egymásra vetítése különös dimenziót ad az első írásnak, s az történik velünk, amit legritkábban teszünk meg: az utolsó írás után ismét a könyv elejére lapozunk, és újrakezdjük az olvasást... S ezzel máris a Pünkösti-kötet titkának, a Pünkösti-írások szuggesztivitásának a közelébe férkőztünk. Mert mikor is nő meg a „piszlicsár ügy”, a helyi, lokális érdekű esemény, egy üzemi pofon, egy igazgató lebukása, egy helyi képviselő- választás, a hazai veseátültetés krónikája, a téesz- elnök és a főagronómusnő késhegyig menő harca, egy olcsó szélhámosság története az olvasó előtt? Ha sikerül a riporter-írónak az eset történeti és társadalmi dimenzióit megéreztetni, a történetet „körüljárni”, ha az olvasó az idő folyamatát, változásait, a társadalom mozgását érzékeli, ha az egyedi történet távlatot, mélységet, „jelentést” kap. Pünkösti mindenekelőtt a szocialista demokrácia hazai fogyatékosságait, lehetőségeit és akadályait vizsgálja. Ez az a probléma, ami a kitűnő kötet nyolc írását összefogja. Milyen erőkkel kell megküzdeni azért, hogy egy vezetésre alkalmatlan gyárigazgató eltakarodjon az útból? Hogyan zajlik Magyarországon, Abajdon 1978-ban egy képviselőválasztás? Miféle machinációk érvényesülnek egy kutatási eredmény elsőbbségének el- tussolásában? . . . Emeljünk ki két mondatot az Egy választás Magyarországon című írásból! Az egyik az író gondolata: „a demokrácia nem az én egyéni jogom, még csak nem is a jelenlevő nyolcszáz joga, hanem mindenkié!” A másikat az egyik jelölt mondja: „A szocialista demokrácia akkor lesz valami, ha egy vezető megbízása lejárta, netán leváltása után is emelt fővel tud azok közé visszamenni, akik közül indult.” Az ilyen és hasonló mondatok egész sorát választhatnánk ki a kötetből további elemzésre és elmélkedésre, de ezúttal a hazai szocialista demokrácia problémakörének csupán egyik mellékszálát emeljük ki. Mégpedig a szocialista demokrácia és az újságírás viszonyát. Pünkösti vállalja újságíró-mivoltát, évekig vidéki napilapnál dolgozott, az írásokban munkaeszközként jegyzetfüzetet és magnetofont emleget, s a történetekbe gyakran szereplőként újságíró-önmagát is belekomponálja. Tudósítóként van jelen a társadalmi bíróság ülésén, riporterként nyomozza a hazai veseátültetés történetét, újságíróként számol be az abajdi választásról. De azt is érdemes tudni, hogy a kötet anyaga nem újságokban megjelent cikkeiből állt össze, a kötet írásait a szerző nem napilapokban közölte először. A köztudatban idilli kép él az irodalom és az újságírás kapcsolatáról, múltjáról. Ady és Móricz, Kosztolányi és Nagy Lajos, Bálint György . . . Igen, ők írók voltak, kenyérkereső foglalkozásuk életük egy-egy szakaszában az újságírás volt, s jórészt a hírlapokban először megjelent írásaikból állították össze verses kötetei két, novella- és tárcagyűjteményeiket, regényeiket. Napjainkban — és főként a szociográfiáról — ez aligha képzelhető el. Ma a napilapnál dolgozó újságíró roppant mennyiségű ismeretanyagra, valóságélményre, mögöttes-bizalmas információra tesz szert, de ezt a legritkább esetben oszthatja meg az újságolvasó emberrel. Ha van hozzá elég képessége, türelme, ereje, ideje, akkor szociográfiává formálva s az újsághasábokon kívül (gyakran korábbi munkahelyétől is megválva) írhatja meg és közölheti. Pünkösti kötetében számos rejtett utalás, célzás van az újságírói munkára. (Egyszer valakinek a mai hazai újságírás szociográfiáját is meg kellene írni!) A veseátültetés történetéről szóló írás legalább annyira sajtóetikai, mint — a szervátültetés kérdésében — orvosetikai ügyeket érint. Az abajdi választáson részt vevő és arról tudósító újságíró belső drámája épp annyira fontos, mint a három jelölt portréja, vagy a helyi és a megyei vezetők harca. Pünkösti vállalja az újságírás alap77
