Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - BOLGÁR KÖLTŐK VERSEI - Evtim Evtimov: Két dal; Konsztantin Pavlov: Capriccio Goyának; Andrej Germanov: Tempil passzati; Petar Alipiev: Eső; Dimó Boljarov; Ivan Radoev: A tékozló fiú; Szlavcso Csernisev: Odüsszeusz Apollóniában (Utassy József fordításai)
IVAN RADOEV A TÉKOZLÓ FIÚ Nem fordulok vissza! Tüstént indulok! Minden visszafordulás emlékeket idéz. Már a küszöbön megtorpantanak anyám reumás ujjai... tíz horog fonál nélkül, tíz halott kérdés, tíz reménytelen válasz. Apám tántorogva mögém hajítja összetört szívét — ami megnagyobbodott a dekonpenzációtól; és fennakad a meglepődött akác hideg tüskéin, földuzzasztja az utóbbi években már számon tartott bajt, és a megénekelt emberi csoda szétszóródik, mint a csillag a megkövesedett kapu lábainál. A kémény csövén fölsivít a kuvik mohó hangja, vörös lovak vágtatnak majd villamossággal sörényükön, kitör majd a megsértett éter, a falusi temető fölött körtáncba fognak a mécsek, a keresztek és a csontok, az ég felé tör a rémítő emberevő gomba — egy pillanat alatt népi babonák törnek be a buja értelem templomába, és a világ bosszúra szomjasan veti magát a magfizikai tankönyvekre. Ó, ez az elszakadás a hintától — az új alakulat robbanása! Nem fordulok vissza! Szabadon indulok! .. . Azóta állandóan egy fehér lapot tartok — el nem küldött rajongó áruló a paraszt fiútól... Mint egy morfinista tarka álmaiban zöld hajam hullik; már sok ezer éve a szemem a szemlélődéstől nem csukódott le — egyre csak megyek és nem érkezem meg sehova. Meddig? És egy hangot hallottam: — Keveset mentél még! SZLAVCSO CSERNISEV ODÜSSZEUSZ APOLLÓNIÁBAN Sirálytollak, a haldokló, öreg, reszketeg fügefa citromlevelei, muslicák serege — derűs dicsfény a vénasszonyok nyara nyugalmában, a makréla részegítő illata, és az itáliai tébolyító kék ég, a délutáni tenger lilája, és a fehér hajók, s déli borok rózsaszínű szőlőskertje — ezt hozta neked ez az ősz, tengerész, ki halott horgonyt vetettél Apollóniában? Miért állsz itt? Mire vársz még? Egyenként, de mind visszatértek. Háziruhába öltözött rabok, az istennők ecetes mártást csinálnak, hajuk is ecetillatot áraszt. Elnéptelenedik a rakpart. A kikötő távoli utazásokra emlékeztet. Miért állsz itt? Mire vársz még? Csak nem akarsz fekete márvánnyá válni, ahol csupán a sirályok pihennek meg? Csak nem örökké azt akarod várni, hogy megérkezzen az arany brigantinán Pénelopé, 45
