Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - MŰHELY - Grandpierre K. Endre: Előtörténetünk a Tárih-i Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében

letkeztek, ezért áll nem ritkán két ős a származási tabella élén, s innen eredhetnek a kettős népnevek is.

A magunk részéről a következőket fűznénk a fentiekhez: különösképpen még senkiben sem ötlött fel a gondolat, hogy a Hunor név esetleg a Magor hatására vette fel jelenlegi alakját, pedig ha az ősgeszta névsorrendje alapján feltesszük, hogy a Magor név a régibb, úgy ezzel az eshetőséggel számolnunk kell, annál is inkább,mivel a két névnek nemcsak betűszáma, de mássalhangzóinak és magánhangzóinak eloszlása (3—2), mi több, még az elhelyezkedése is egyezik. A Hunor név ebben az alakjában a Magor hangzóinak rendje, eloszlása alapján egyszerű hangkieséssel (1. magánhangzó-torlódás kerülésének törvénye) alakulhatott ki, őseredeti alakja tehát Hun(g)or (Hungar) lehetett, vagyis azonos volt második népnevünkkel (Hungar, Hungarus), ahol a hagyományőrző erők megóvták a név eredeti alakját.

Miért távozott Hunor sietve Perzsiából?

(Hunor „menekülésének” és a magyarok besenyők elől való

állítólagos menekülésének rejtélye)

Hunor menekülésszerűen távozott Perzsia határából. Az ősgeszta a következőkben tudósít erről:

,,Midőn Nimród meghalt, Adzsem trónjára egy másik padisah került. Azt a vidéket pedig (melynek Hunor volt a fejedelme), Dzsiddija (Szkítia) tartománynak nevezik és tatár tartomány, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed.

Egy nap Adzsem országának padisahja Kosztantinijje fejedelme ellen hadjáratot indított és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinijje fejedelme ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától és Pannonija tartományba költözött.”

Az eset az ősgeszta tanúsága szerint kétségkívül a mondái ősidőkben, nem sokkal az özönvíz és közvetlenül Nimród halála után történik. Hunor a Perzsiával szomszédos Szkítia uralkodójaként (a krónika szövege itt — feltehetőleg a fordító hibájából — némileg zavart) részt vesz apja utódjának, Perzsia királyának oldalán egy háborúban (a „Kosztantinijje” itt éppúgy tudatos aktualizálás, mint a „tatárok országa”), s ezalatt támadás éri védtelenül otthon hagyott népét.

Ez a történet erősen emlékeztet az Álmos magyarjait ért állítólagos besenyő támadásra, ám annál konkrétabb, részleteiben megalapozottabb s meglehet, hogy annak történeti előképéül, mintaképéül tekinthető, más szóval: aligha zárható ki annak az eshetősége, hogy a besenyő támadás motívuma ennek az időben jóval korábbi mondái eseménynek mintájára került be módosított formában középkori krónikáinkba.

Maga az eseménykonstrukció — éppúgy mint a mintájára kreált besenyő támadás meséje — ha reális értelemben vesszük — rendkívül furcsa. Hunornak van ereje hozzá, hogy húszezer főnyi lovassal segítse Perzsia uralkodóját, de arra még csak nem is gondol, hogy a védtelenül otthon hagyott népét (asszonyokat, gyermekeket, öregeket) ért hitvány támadást megtorolja, holott megvolna az ereje hozzá és az ősi erkölcs is erre kötelezné; ehelyett odahagyja hatalmas kiterjedésű országát és (vissza) költözik a Kárpát-medencébe.

Miért nem üt vissza? Miért nem torolja meg a támadást? Miért nem zúzza szét a támadókat, hogy egyszer s mindenkorra elvegye kedvüket hasonló gaztettek megismétlésétől?

78