Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Orosz László: A magyar verstani eszmélkedés kezdetei
pírra nyomtatták, amely egyáltalán nem alkalmas fényképek közlésére. Következésképp néha elmosódott fekete pacák jelzik, hogy ott fényképnek kellene lenni. (pl. 358., 367., 430. oldalon). Ez a gyakorlat nehezen tartható tovább, hiszen romlik a könyvek minősége, külalakja, és ami fontosabb, kárt szenved a tudomány. Amennyiben anyagi illetve takarékossági okokból a néprajzi könyveket nem lehet megfelelőbb papírra nyomtatni, a képeket ajánlatosabb lenne műnyomó papír íveken a könyv végén közölni. (Akadémiai Kiadó, 1979.) BÁRTH JÁNOS OROSZ LÁSZLÓ: A MAGYAR VERSTANI ESZMÉLKEDÉS KEZDETEI Orosz László új könyve gyér verstörténeti iro# dalmunkban alapvető és hézagpótló munka. A felvilágosodás fél évszázada a honi ritmika múltjának nemcsak a legizgalmasabb, de legfontosabb korszaka is. A versíró gyakorlat és a teoretikus gondolkodás összjátékából ekkor születik meg a magyar verstan tudománya. A magyaros formák mellé az antik mértékes és a nyugat-európai rímes versrendszerek asszimilálásával most válik teljessé és véglegessé költészetünk ritmuskészlete. Tudatosul versforma és esztétikum kapcsolata is: a metrum előadásmódból egyszersmind ízléselemmé is válik — a kései barokkból induló s a klasszicizmuson át a romantikáig érkező szemléleti változás keretei között. A szerző lényeg- kiemelőn, az ítélkezés megnyugtató realizmusával igazítja el az olvasót e bonyolult korszak problémáiban. Pontos a folyamat rajza is, az eredmények értékelése is. Összefoglal, rendszerez, ám közben új szempontokra is rátalál. Tárgyát élesen körvonalazza, de nem szakítja ki az irodalmi fejlődés általánosabb összefüggéseiből. A mai közfelfogás szerint a magyar verselés megújításában a „klasszikus triász” — Baróti Szabó, Rájnis és Révai —játszott úttörő szerepet. Orosz László okkal mutat rá velük szemben a megmagyarosodó iskolai poétika jelentőségére, az első kezdeményezők: Molnár János, Losontzi István és Kalmár György munkásságára. „A triász verstörténeti jelentősége abban áll, hogy több, korábban nem művelt formával állott elő. A klasszikus verselés elvi és gyakorlati problémáinak tisztázásában kisebb a szerepük, mint amit az irodalomtörténeti hagyomány általában tulajdonít nekik. Elméleti felkészültségük — Révai kivételével — csekély, prozódiai vitájuknak nagyobb a füstje, mint a lángja” — állapítja meg róluk. Verstani reformjuk hagyományos műfajokban aprózódik el, s két évtized múltán Virág Benedek, Ungvárnémeti Tóth László nemesebb agitációjának kell elkövetkeznie, hogy az antik mérték Berzsenyi, majd Vörösmarty lírájában végképp és oly tökéllyel megmagyarosodjék. Sokkal több az elméleti bizonytalanság a verstani újítás második — nyolcvanas évek végi s kilencvenes évek eleji — hulláma, a „Ráday-nem” megjelenésekor. E versrendszert nem támogatja úgy az iskolai latin poétika, mint a klasszikust. Vannak, akik a leoninus mintájára „kétszeres versnek” tekintik, s a latin prozódiaszigorú törvényei felől ítélik meg vagy el. Mások viszont a magyaros vers megmértékeléseként fogják föl s értékelik. A nyugat-európai versrendszer a klasszikussal vagy a hazaival való rokonítás végletei között nehezen leli meg önállóságát, igazi helyét és szerepét, hogy aztán végül is a legnagyobb karriert fussa be. Meghonosodásának feltételeként — főképp a gyakorlat ösztönzésére — küzdi ki magának a szabadabb prozódia rugalmasságát, s ismerik föl a jambusban rejlő korlátlan lehetőségeket. Dayka, Verseghy és mások példájára hivatkozva a kor irodalmi vezéregyéniségei: egy Kazinczy, egy Kölcsey avatják normává, és emelik az esztétikai hierarchia csúcsára. A hagyományos magyaros versforma a korszak elején defenzívába szorul. Hitelét — mint Orosz megjegyzi — nemcsak a kisebb tehetségű költők (például Gvadányi) rontják, hanem az újítók fan- tomizáló harcmodora is. Gazdag formavilágát a „négysarkú tizenkettessel” azonosítják, s ezzel kész is a monotónia vádpontja, A század vége felé aztán megerősödik rehabilitációjának igénye is, főképpen Pálóczi Horváth, Csokonai és más debreceniek munkássága nyomán. Helyzetét nehezíti, hogy gyakorta megreked a költői gyakorlat szintjén, pozíciójának megőrzését tudós poétikák elméleti érvekkel kevésbé segítik, mint a jövevény versrendszereket. A tudatosság magasabb fokára nemzeti versidomunk egy irodalmi korszakkal később (Aranyékkal) jut majd el. A felvilágosodás jó ötven esztendeje verstörténetünk legpolémikusabb korszaka. Előbb az antik metrum és a magyaros versforma hívei ütköznek meg, majd a klasszikus és a nyugat-európai versrendszerek közt épül ki frontvonal. A vitát az egyéni terminológiák félreérthetősége is táplálja, de ennél fontosabb — mint a nyelvújítás körül is — a szemléleti különbözés. A polémia a felszínen — iskolás pedantériával, túlrészletező, szőrszálhasogató skolasztikával — prozódiai harc. A mélyben azonban — bevallatlanul is — súlyosabb kérdések körül sűrűsödnek az ellentétek: a magyaros forma nem kapcsolódik-e egybe konzervatív világképpel, az antik metrum nemesi életérzéssel, a jövevény versrendszerek mennyiben függnek össze a magyar kultúra önmegújító törekvéseivel, nyugati irányú orientációival stb. A differenciálódás időszakát végül is a kiegyenlítődés tendenciája váltja fel. E szempontból — Földi kitűnő verstana és Csokonai szintetizáló költői törekvései mellett — különösképp Batsányi és Kisfaludy, valamint a Tudományos Gyűjtemény távlatosabb tanulmányíróinak szerepét kell hangsúlyoznunk. Az irányzatok belső vitája 72
