Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Bárth János: Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: A MAGYAR PARASZTSÁG RÉTGAZDÁLKODÁSA A magyar néprajz eddigi történetének tanúsága szerint, e tudomány művelői kétféleképpen alkothattak igazán kiemelkedő jelentőségű műveket: mélységekbe hatoló, teljességre törekvő alapos helyi illetve táji monográfiákkal vagy pedig egy-egy témának a magyar nyelvterület egészére kiterjedő kutatásával és elemző összefoglalásával. Koronként, alkalmanként és személyenként változott, hogy mikor melyik munkát tekintették fontosabbnak, nehezebbnek, rangosabbnak. Az egyik oldalon ott büszkélkedik Gönczi Ferenc Göcseje, mellette Jankó János táji monográfiái, Fél Edit és Hofer Tamás Átánya, Bálint Sándor Szögedi nemzete, és a Juhász Antal szervezte munkaközösség Tápéja. A másik odlalon elég ha Hermann Ottó halászati összefoglalására, Diószegi Vilmos sámánhittel foglalkozó nagy művére, Bálint Sándor ünnepi kalendáriumára, vagy Balassa Iván óriási kukorica-tanulmányára utalunk. Azt hiszem, ma már nyilvánvaló, hogy a csúcsok bármelyik oldalon állnak is, egyaránt magasak. A különböző célkitűzésű kutatások nem élhetnek a másik nélkül. A kétféle kutatás feltételezi egymást. Paládi-Kovács Attila több mint 500 oldalas művével a nagy magyar néprajzi alkotások másodikként említett vonulata gyarapodott. Nőtt a Kárpát-medence egészére kiterjedő tematikus összefoglalások sora. Gazdagodott a magyar néprajz egésze, de a könyv bőven tartogat mondanivalót a társtudományok számára is. A magyar nép termelőtevékenységének, gazdálkodásának és életmódjának nagy tematikus monográfiákban való feltárása és bemutatása különösen az 1950-es évektől vett jelentős lendületet. E tervszerű és céltudatos feltáró munka fontosabb állomásai: Balassa Iván: Magyar kukorica, Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában, Takács Lajos: Dohánytermesztés Magyarországon, Bálint Sándor: A szegedi paprika, Sólymos Ede: Dunai halászat, Szolnoki Lajos: Alakuló munkaeszközök és Hegyi Imre: A népi erdőkiélés történeti formái c. műve. E jeles tanulmányok sorába illeszkedik Paládi-Kovács Attila hatalmas új könyve. A paraszti rétgazdálkodás ez idáig kevés teret kapott a magyar néprajzi irodalomban. Legtöbbször csak úgy mellékesen, a gyűjtögető gazdálkodás tárgyalása során emlékeztek meg róla az összefoglalások. Ugyanakkor a régi paraszti gazdálkodásban az eddig becsültnél jóval nagyobb szerepe volt a takarmánytermesztésnek és ezen belül a széna betakarításnak. Paládi-Kovács Attila könyve most méltó helyre emelte a kaszálókat, a rétgazdálkodást és a szénával kapcsolatos munkákat. A szerző először a magyar rét- és takarmánygazdaság történeti alakulásának főbb korszakait határozza meg. A korábbi nyelvész véleményekkel szemben hangsúlyozza, hogy a magyarság nem a honfoglalás után tanulta meg a szénamunkát. A magyarok, mint állattenyésztők már a honfoglalás előtt is rendszeresen halmoztak fel téli szállásaikon takarmányt és ismerték a szénagazdaságot. E tevékenység az új hazában minőségi ugráson ment át és ezer év alatt sokat fejlődött. A Táj és termelés c. fejezetben a szerző rámutat arra, hogy az ökológiai tényezők mennyire meghatározzák a kaszálók minőségét, fajtáját és a paraszti gazdaságban betöltött szerepét. Részben a táji különbségek alakították ki a szénapiacot, amely élénk népi kapcsolatokat eredményezett. Ugyanakkor a rendszeres szénaeladás jelentős pénzjövedelemhez juttatta egyes tájak parasztságát. Miként az ökológiai adottságok, a kaszáló birtoklási viszonyai is nagy mértékben befolyásolták a rétgazdálkodást. A kaszáló közösségi, földesúri és magánparaszti birtoklása, bérlete, őrzése, bekerítése adja témáját a Birtokviszonyok című fejezetnek. E kérdések kutatása azért fontos, mert megismerésükkel a régi paraszti élet sok archaikus összetevőjére vethetünk fényt. így például a kaszálók XVIII—XIX. századi közös birtoklása legtöbb esetben a korábbi teljes földközösség kései maradványának tekinthető. A könyv nagy részét a magyar paraszti rétgazdálkodás technikai kérdéseinek taglalása és munkafolyamatainak sokoldalú, alapos bemutatása teszi ki. így ismerteti a szerző a rétművelés, a szénakaszálás, a szénaszárítás, a szénagyűjtés, a szénahordás és a szénatárolás módjait és eszközeit. Adatgyűjtő szorgalma és alapossága, valamint feldolgozásának rendszeressége és igényessége példamutató. A magyar paraszti szénamunka eszközeinek és munkafolyamatainak bemutatása során mindig a magyar nyelvterület egészében és a magyar történelem teljes folyamatában gondolkodik. Rámutat a táji eltérésekre és a történeti változásokra. Tanulmányának szinte minden lapján ott munkál nyelvészeti érdeklődése. Amikor egy-egy tárgy vagy munkafolyamat helyét és szerepét kutatja, nem áll meg a magyar nyelvhatár vonalánál. Keresi a közép-kelet-európai és a még távolabbi összefüggéseket, párhuzamokat, így fontos népi kapcsolatok nyomaira bukkan. Mondanivalója kifejtésében és ábrázolásában fontos eszköze a térkép. A közölt 41 térképvázlat jól segíti a tájékozódást, a jelenségek területi elterjedettségének megértését. Kár, hogy a térképlapok helységnév-számozása nem egységes. Ha már az illusztrációknál tartunk, szükséges megjegyeznünk, hogy a kötetbe került értékes néprajzi fényképek többsége alig mond, mert alig mondhat valamint a könyv olvasója számára. Ez nem a szerző hibája, hanem a nyomdáé és a kiadóé! Itt is az történt, ami az Akadémiai Kiadó által megjelentetett néprajzi könyveink többségénél történni szokott. E könyvet is olyan pa71
