Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Tibor: Japán utazás
bajod, Kristóf? Hogy eddig soha nem találkoztál nemmel az életben”, mondtam neki dühösen. „Tudd meg, azt kívánom, hogy valami nagy-nagy megrázkódtatás érjen. Mit tudom én ... hogy ne sikerüljön az érettségid, vagy ... vagy hogy ne vegyenek fel az egyetemre. Az talán észhez térítene.” Hisztériás rohamot kapott, és sikoltozni kezdett, hogy megátkoztam. Önzőnek, irigynek nevezett, aztán ... visszaadta a jegygyűrűjét... Pedig amit mondtam, azt én azért mondtam neki, mert szeretem őt, nagyon szeretem . .. (A SÓGOR) — Hát igen ... A nagy megrázkódtatás az meglett, kérem. De hogy ez átok volna? A fenét! Jani egyszerűen leszédült az állásról. Eldőlt, mint egy zsák, és becsúszott a fal meg a palló közé. Agyrázkódást kapott, meg eltört a lába. Átok? Maga hisz ebben? — Azt mondja, leszédült? — Hát persze! Ő maga vallotta be utóbb! Én megmondtam neki már az elején, hogy nem fogja bírni. Nem olyan fiatal ő már, hogy a gyári műszak után még kőműves- kedjen. De beszélhettem én! Annak a lánynak még a csillagokat is lehozná az a két szerencsétlen az égről. Hát most itt van . . . Japán út! Még mit nem! Jó hogy nem az űrbe akart utazni a kisasszony! No hiszen, volna csak az én lányom! Majd adnék én neki japán utat! Jobbról is meg balról is. — Magának van gyereke? — Persze hogy van: három. Azok is megkapnak mindent, ami kell, de azok adnak is! Érti? És ha kapnak, csak annyit kapnak, amíg a takaró ér. Tudja, hogy ez a szerencsétlen Jani még kölcsönt is vett fel? — Kölcsönt? — Mit gondol, honnét fizette volna be az ötvenezer forintot? Igaz, kapott januárban tízezer prémiumot. Aztán összespóroltak havonta vagy két és fél ezret, nálam is megvolt a Janinak vagy ugyanannyi, de még így is kellett tizennégyezer! Én szereztem nekik meg a pénzt. Kölcsönbe. A húgom sápítozott, hogy ők még soha nem tartoztak senkinek, hogy nekik eddig nem volt adósságuk. Hát énnekem kellett az a pénz? — És nem mondta nekik, hogy ez a dolog nem vezet jóra? — Mondtam én, kérem. Hetekig gyúrtam őket. De egyre csak azt hajtogatták, hogy látják maguk előtt, amint Krisztinka megy a repülőgéppel. Hogy az milyen csodálatos lesz. Hát kérdem én, normális dolog ez?... Én már csak ki nem állhatom azt a lányt, de kimondom: nem ő a hibás, hanem ezek. Ez a két vén hülye! Már megbocsásson . .. De ki is kéne doboltatni, mint régen, hogy a magunkfajta melós tanuljon belőle!... Eh! Valahol nem jól van ez! Valamit. . . valamit rosszul csinálunk. (KRISZTINKA) — Üljön le! Anyám mondta, hogy pár napja keresett, és akart velem beszélni. Hát... tessék! — Rövid leszek: miért megy Japánba? — ... mert azt mondják, ott zöldebbek a teacserjék, és tudni szeretném, igaz-e. Ez elég ok? — Nem gondolja, hogy ez a japán-utazás túl nagy áldozat a szüleitől, akik kis keresetű munkásemberek? — Huszonnégyen megyünk az IBUSZ-szal Japánba. Mondja, a többi huszonhármat is megkérdezi, miért utazik? Vagy csak én vagyok a szenzáció a kispénzű munkás-apámmal? Zongoráznom még lehet, esetleg angolra is járhatok, de ha Japánba utazom, 42
