Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)

— Nemsokára fel is kerekedhetünk! — feszengtem a súrlópadon. — Ha az esti vonatot el akarjuk csípni, nem sokat élvezhetjük a jó asszony vendégszeretetét...

— Amíg meg nem száradnak, lelkem, addig ki nem eresztem innét! — kedélyes- kedett Buffáné, s az ajtó reteszül szolgáló keresztvasára mutatott; majd változatlan hamiskás, foghíjas vigyorral benyitott a kamrába, — s valami ládák s hordócskák közül kiemelt egy fonottast; elénk döccent vele s megkotyogtatta.

— Cujka! — mondta kecsegtetőn, s mindjárt emelt is le két-három fületlen, repedezett feketéscsészét a stelázsiról. — Igyanak egyet az én egészségemre!

Ittunk. Az erős szilvórium gémberedett tagjainkat bizsergető áramként futotta át.

— Húzzad, Menyus! — ripakodott rá a fiára s az ázott kuvikfióka kelletlenül ugyan, de kigöngyölte drótozott nyirettyűjét. S miután jószívű anyja italával őt is megkínálta, rázendített. A „Párisban huncut a lány” kezdetű operettsláger — mert ezt húzta! — ebben a környezetben, s abban a lelkiállapotban: a Bűvös vadász nyitányával is felért!

— Hát te, Násztázia? Még mindig aluszol? — ordított fel az asszony a kemencére. — Szállj le onnét, mert mindjárt tüzet vetek a hajadra!

„Násztázia”!... Úgy néztünk össze e név hallatán, mintha varázsszót hallanánk. És Nasztázia fejét felkapta s szótlanul is sokatmondón meredt reánk: „Lássák, hogy bánik ez velem”?

— Gyere már, mer összetöröm a csontodat! — toppantott a kacskalábú, s szeme őrült parazsát villantotta fel a leányra.

És Násztázia a sutból ezúttal Hutiray segítsége nélkül kászálódott alá.

— Járjad! — rikkantott rá a nénje —, Menyus pedig minden átmenet nélkül rágyújtott a rókatáncra. Násztázia egyelőre mozdulatlanul állt közöttünk, kívánatos testrészeivel egy-két karnyújtásnyira-:------------------------------------------------------------------------Buffáné megint felkapta a fonottast, kedvcsinálóul előbb Násztáziának töltött, csak aztán nekünk. És Násztázia, ott a tűzhely világánál, egyhelyben pattingatni, izegni- mozogni kezdett. E látványra Hutiray arcán üdvözült mosoly jelent meg, s egyre mohóbban bámulta a tánc ürügyén vonagló tüneményt. Buffáné maga is sűrűn ürít- gette a Vilmos-császárt ábrázoló, fületlen findzsát, nem győztünk eleget koccintani vele — aztán tenyerébe csapott, elkurjantotta magát s odaugrott a húga mellé.

— Hát tudsz te táncolni? Mi lehetek én, ha még te is táncosnő vagy? Idenézz, hogy vakulj meg mind a két szemedre! És vitustáncszerű rángatózásba kezdett. Lábait szélsebesen kapdosva hol egyhelyben szökdécselt, s púpos farát szaporán döccintgette, hol forogni kezdett, mint az orsó, s eszeveszetten pattintgatott mindkét keze ujjaival.

— Hát meg sem forgatnak? — termett hirtelen Hutiray előtt, s máris ragadta magával a másfelé orientálódó szép fiút. De Hutirayt nem kellett félteni, egykettőre feltalálta magát. A leány közelsége s a pálinka nekitüzesítette. A semmiféle táncrenden nem szereplő rókatánc gyorscsárdásszerű ritmusát követve, huszárosan-betyárosan ropta, huncut táncszavakat kurjongatott és széles jókedvében nagyokat paskolt Buffáné meg-megdöccenő farára. Az asszonynak tetszett ez a közvetlenség. Állati röhögésekkel nyugtázott minden lapogatást, tapogatást.

Mi se állhattuk meg nagy hahotázás nélkül. A szépszál ficsúr és a boszorkányszerű némber kettőse rendkívüli hatást tett: egy pajzán középkori haláltánc motívumai elevenedtek meg szemünk előtt.

De Hutiray gondolt egyet, ügyes fordulattal faképnél hagyta a mind agresszívebben viselkedő banyát, elkapta Násztázia nádszál derekát és aztán egymásba feledkezve kezdték járni, hol spanyolos-apacsos, hol tündéries balett-mozdulatokkal.

— Te szép csokoládé! — hallottuk Hutiray vallomását — mindjárt megeszlek! — És irigykedve bámulhattuk, hogy a lány válaszképpen paráznán szorítja testét a fiú ágyékához.

17