Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
am, zavaromban azt sem tudtam, hová bújjak; álmomban viszont haltestű állapotban elentek meg, szorongattam, csókoltam őket s fel-felordítottam a gyönyörűségtől. Azóta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, sohasem szűntem meg halász lenni. Akkor is, midőn szülőföldemtől távol, különféle okok miatt egy-két évig nem halászhattam, úgyszólván minden éjjel halakról álmodtam, s merthogy ezek az álmok természetszerűleg a gyermekkor mesés tájait hozták magukkal, nem mulasztottam el minden álmomat naplóba örökíteni... Fel-feltörő, majd ismét elbukással fenyegető életemet is egy sűrűn megjelenő vízió jelképezte, mely zúgó vízesés közepén felfelé cikázó, majd a zuhatagtól legyőzötten visszahulló pisztrángot láttatott velem; olyan volt, mint valami mozgó címer. Sokáig hittem a finnek őséposzában, mely a világ születését óriási cethal hátán képzeli el. S hogy a katakomba-keresztények rejtelmes üzengetésükben Krisztust éppen hallal ábrázolták; a legtermészetesebbnek találom. Hisz négy-ötéves koromban, amikor az eszemet még alig tudtam, ha az Istent emlegették, mindig egy hatalmas halat láttam, mely az égbolt közepéig nyúlt el s olyan meredt, kétoldalt kiálló szeme volt, mint egy embriónak... De most vissza az expedícióhoz! A szerelvény elindult. Bűzhödt fülkénkbe a törött vonatablakon váltakozva csapott be a kőszénfüst s a hajnalos mező mentaszaga. Ez utóbbitól minden valamirevaló horgász vadászkutya módjára kapja fel az orrát s szimatolni kezd. Mert ez a folyópartok, a vad berkek, a csalánnal vegyes keserűlapu-bozótok zsákmányra emlékeztető ősvilági illata. Májerkó, tán éppen e szagtól birizgálva, még a vonatban, húsz kilométerrel a cél előtt, szerelni kezdte egyik botját. Bakcsi, bőrnadrágja farzsebéből elővett egy lapos üveget, kupakját lecsavarta, töltött bele s felhajtotta. Aztán sorra kínált bennünket is. Berekméri addig szótlanul, magábafordulva bóbiskolt a sarokban. Tán rongyosmocskos, csatornatisztítóéhoz hasonlatos öltözete tartotta vissza attól, hogy ficsúrnak nézett alakok közé vegyüljön? Vagy az bántotta, hogy — ellentétben Bakcsi ragasztott nádbotjával s Májerkó ultraprecíziós szerelékeivel — neki csak egy rézcsővel összeesz- kábált, egymáshoz kötözött esernyődrótban végződő mogyoróbotja volt, s oldalán sem vadásztáska, hanem csak egy vérfoltos vászonzacskó fityegett? Az odakínált, geberdusznak nevezett zöld pálinka azonban kicsalta titokzatos magányából. Komótosan cigarettát sodort, hatalmas rézöngyújtóját fellobbantotta, s rágyújtott. — Tudják mit, kolléga urak! —fordult felénk — ne menjenek maguk Szamosújvá- rig! Én is mehetnék, de nem megyek, leszállók egy állomással előbb ... Bakcsi ellenvetésképpen elmondta, milyen örvendetes híreket hoztak onnan a jövőmenő emberek. S különben is, ott még egyikünk se járt, miért ne ismerkedjünk hát új vizeknek új halaival? — Én éppeg azért nem menyek oda, mert egyszer már voltam! — fontoskodott Berekméri. — Akkor olyasmi történt ott velem, hogy megfogadtam: többet nem dugom oda az orromat. Semmi porcikám se kívánja, hogy még egyszer átéljem azt, amit ma nyolc esztendeje . .. Mindnyájan nyugtalan kíváncsisággal fordultunk Berekméri felé. Száraz, indián- vonású, kékes-barna arca, mélyenülő, apró, zöld szeme volt. Füle előtt hosszú barkó őszes csíkja futott, bajsza azonban még feketéllett: nyilván festette. Mondom, egy öreg tüdővészes színészre emlékeztetett... — Tán megverték a parasztok? — vágott bele Bakcsi és máris szikrázott a szeme a gondolattól, hogy miképpen fogja majd ő móresre tanítani a gálád parasztokat. — Majd közéjük vágok én! 8
