Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Hódi Sándor: A „meghívott” halál, Németh István: Egy múzeum tárgyai, Benedek Mária: A képernyőn havazik, Baranyai Júlia: Vízbevesző nyomokon - Fórum-könyvek)

SZEMLE

VALÓSÁGKOZELBEN

Hódi Sándor: A „meghívott” halál (Fórum) Németh István: Egy múzeum tárgyai (Fórum) Benedek Mária: A képernyőn havazik (Fórum) Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon (Fórum)

A legutóbbi olvasónaplóban a Horvátországi Magyarok Szövetsége első évkönyvéről szólva a recenzens még dohogni kényszerült: minden próbálkozása ellenére nem jut el kezéhez a jugoszláviai magyar nyelvű valóságirodalom legfrissebb termése. Azóta kedvezőre fordult a kép: az idei könyvhéten — kerülő úton, az egyik budapesti könyvesbolt jóvoltából —testes könyvcsomagot kaptam, benne az újvidéki Fórum könyvkiadó néhány, rovatunkba illő újabb kiadványát. Az összeállítás nyilván véletlenszerű, mégis jól tükrözi a jugoszláviai valóságfeltáró irodalom főbb tendenciáit, törekvéseit és irányzatait. Ez az irodalom éppoly „parttalan”, mint a hazai szociográfiai irodalom. Helye van benne a tudományos eszközökkel és fogalmakkal, statisztikai adatokkal és számoszlopokkal dolgozó megközelítésnek (ilyen Hódi Sándor könyve), a szépírói megformálásnak, az egyéni benyomásokon alapuló, riportszerű ábrázolásnak (ilyen Németh István és Benedek Mária munkája), s nem nélkülözi a tényirodalom legrigorózusabb műfaját, a már-már történeti és néprajzi publikáció körébe vágó, dokumentum értékű közléseket (ilyen Baranyai Júlia második, bővített kiadást megért kötete).

Az ember anélkül jön a világra, hogy létezését akarná, de nincs elég ereje ahhoz, hogy létét megszüntesse. Ez volna életünk egyik sajátos

— természetes — ellentmondása. A másik, a természetellenes: hogy — az előbbi állítás ellenére

— mégis csak vannak emberek, akik elég „erősek”, „hősök” (lásd harakiri), vagy (Arisztotelész szerint) elég „gyávák” ahhoz, hogy saját akaratukból megszüntessék létezésüket. A szuicidum valóságos, megkerülhetetlen személyi és társadalmi jelenség, még akkor is, ha vannak országok, amelyek tudatosan eltitkolják az öngyilkosságra vonatkozó adatok közlését, s mintegy adminisztratív eszközökkel kívánják törölni az öngyilkosságot a létező és vizsgálatra jogosult emberi problémák közül. Köztudott, hogy Magyarország Európa öngyilkossági térképén a legsűrűbben bevonalazott terület. 1974-ben 4262 ember lett

öngyilkos hazánkban. Egy nagyobb alföldi falu lakossága. Ez azt jelenti a statisztikus nyelvén, hogy ebben az évben az öngyilkosságok száma nálunk meghaladta a 40 százezrelékes értéket, azaz — egészen pontosan — százezer lakosra 40,7 öngyilkosság jutott. Ez a szám 1897 óta — amióta az ország mai területére átszámított adatok rendelkezésünkre állnak — állandóan gyarapszik. Vegyük hozzá, hogy Jugoszláviában is éppen a magyar lakta területeken, Vajdaságban, Horvátországban és Szlovéniában a legnagyobb az öngyilkosság előfordulási száma. A helyzet Szabadkán a legsúlyosabb: 1966-ban a 12,2 százezrelékes országos átlaggaL szemben itt 66,1 százezrelék volt az öngyilkosság gyakorisága. Mindez eléggé indokolja, hogy Magyarországon a hatvanas években megnőtt az öngyilkosságkutatás jelentősége (a témában főként Cseh- Szombathy László, Buda Béla és Gergely Mihály publikációi érdemelnek figyelmet), s a jugoszláviai magyar nyelvű szakirodalomban is megszületett az első alapvető és összefoglaló munka, Hódi Sándor könyve.

Az öngyilkosság igen sokrétű, összetett és bonyolult személyi és társadalmi probléma. Gondoljuk meg, hogy megnöveli a kérdés súlyát az a puszta tény, hogy — hozzávetőleges becslések szerint — minden „sikeres”, „befejezett”, azaz halállal végződő öngyilkosságra legalább tíz öngyilkossági kísérlet jut. 1897 óta, vagyis amióta Émile Durkheimnek az öngyilkosságról írt alapvető, szociológiai módszerű könyve megjelent Párizsban, az elmúlt csaknem száz évben rengeteget írtak a szuicidumról. Vizsgálták a statisztikai adatokat, foglalkoztak az öngyilkosság térés időbeli, földrajzi és történeti elterjedésével, kutatták az öngyilkosság okait, elemezték az ön- gyilkosság társadalmi-lélektani hátterét, de sok még a talány és a titok, jószerével a tudománynak még abban sem sikerült közös nevezőre jutni, hogy „mi az öngyilkosság?” Több-kevesebb egyöntetűség csak abban látszik, hogy az öngyilkosság a konfliktushelyzeteknek, a reményvesztésnek, a jövő perspektívátlanságának, aszeretet- hiánynak a következménye. Az is bizonyosnak látszik, hogy csak a komplex és dialektikus szemlélet viszi előbbre a kutatást, az a látásmód, amely nem vagy a személyi, vagy a társadalmi vonatkozásokra helyezi a hangsúlyt, hanem az emberi lét társadalmi és személyi aspektusának a vizsgálatát egyaránt fontosnak tartja. Mindezt persze könnyebb elméleti síkon belátni, mint a gyakorlati kutatásban alkalmazni. Hogy a kérdések számát mi is eggyel szaporítsuk, megemlítjük azt a problémát, amelyet röviden így lehetne jelezni: mikor gyilkosság az öngyilkosság? A mai gyakorlatban ugyanis mind a hozzátartozók, mind a hatóságok részéről azt tapasztaljuk, hogy ön89