Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰVÉSZET - Für Lajos: Mozdulatlan múlt
Ugyanis az életerős férfiakat innen is elűzte az alacsony hozamú föld és elszívta az ipar- A föld becsülete és értéke megrendült, majd zuhanásszerűen esett. A munkaerő nélkül — gyerekekre, asszonyokra, öregekre — maradós egyébként is hátrányos helyzetű kisüzemi termelés hanyatlott, a hozamok szinte a középkoriak szintjére süllyedtek. A jövedelem-apadás mértékét az iparból hozott alacsony fizetések nem tudják ellensúlyozni. Ördögi kör ez, s a szakadék szükségképpen tovább mélyül. Vitathatatlan, Penészleken s a Penészlekhez hasonló helyzetű falvakon csak valamilyen radikális közbelépés segíthetne! A máig élő múlt szomorú tünetei azonban éppen a közbelépés körül is kiütköztek. „Az állóvizek védik egymást” — mondja most a filmben Végh Antal. A megfogalmazás pontos és találó. Szűkebb és tágabb értelemben egyaránt. A jelenség ugyan különböző eredetű és természetű, de egyiényegű; gyűjtőfogalommal retrográd mentalitásnak lehetne nevezni. A helybeliek rezervátumszerű mentalitását az elmaradott viszonyok táplálják. Belejátszik ebbe persze más is. A szigetszerűen álló egykori ruszin („orosz”) falu mára elmagyarosodott már, a nemzetiségi eredet emlékét csak a családnevek egy- része őrzi. A múltat sokkal jobban konzerválta az etnikai jelleggel összefüggő görög katolikus vallás és a vallásosságuk, meg a babonákkal terhelt élet sűrűbb, szinte ful- lasztó légköre (szemmel verés, koponyából való itatás kijózanítx hatása etc.). A helyi állóvizek, az eltorzult mentalitás fonákján épült ki a vezetők rosszemlékű „összetartása”. A paptól a tanácselnökig, az orvostól a járási és megyei vezetőkig a kapcsolódás más-más indítékokból ugyan, de csaknem egyöntetű, jól záró láncolattá fonódik. A gyűrűt belülről nem lehet átszakítani. Aki megpróbálná, menekülni kényszerül, ha marad, biztos szívinfarktus vár rá. Szinte megdöbbenünk: hogyan „virágozhat” — egymást váltogatva vagy éppen egyidejűleg — az annyiszor levitézlett úri rafinéria, a köntörfalazás, s a melldöngető, önös érdekeket szolgáló durva erőszak? A mundér becsületét ugyanaz a korlátolt és sunyi, vagy éppen alattomos mentalitás védi, amelyről Eötvös József óta olyan sokat írtak a magyar szellem legjobbjai. A leghaladóbbak. Nem a bajok józan, tárgyilagos, őszinte feltárásában, ellenkezőleg: mindenáron való elkendőzésében lihegik túl egymást a filmben megszólalók. Ide, egyenesen nekik — mindenkinek — szólna Illyés Gyula axiómaszerű figyelmeztetése: „Csak növeli, ki elfödi a bajt”. A filmben persze másként, jó értelemben is tettenérhető a múlt. Témájánál, művészi értékénél fogva folytatója és folytatása is egyben annak a valóságfeltáró szellemi vonulatnak, amelynek messze látó és messze látszó kezdetén, ma már aligha lehet kétséges, igencsak maradandó művek állnak. Illyés Gyula, Veres Péter, Féja Géza, Németh László, Nagy Lajos, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Darvas József és Erdei Ferenc munkáira és munkásságára gondolunk elsősorban. S folytatóikra, akik az újabb történelmi megrázkódtatások után nyúltak, ugyancsak hatásosan, a szociográfia „fegyveréhez”. (Csoóri Sándor, Csák Gyula, Fekete Gyula, László-Bencsik Sándor, Zám Tibor, Kunszabó Ferenc, Hatvani Dániel, Moldova György, Végh Antal stb.). Elgondolkoztató: miért nem akadt eddig a mozgó képre szinte felkínálkozó műfajnak filmes gazdája? Az irodalmi alkotásoknak miért kellett ennyit várni, hogy a filmbeli ikertestvérük is megszülessék végre? A filmesek rendszerint csak forgatási helyszín, egy-egy népszokás vagy gyorsriport után kutatva járták-járják az országot. A Gulyás-testvérek és társaik jól tették, hogy a járatlan-szokatlan, mindenképpen nehezebbik utat választották. Hisszük: a valósággal szembesülő filmalkotás nemcsak keményebb gondolkodásra, de a műfajt teremtő példa folytatására is ösztönöz majd. 88
