Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)
KIS PINTÉR IMRE „KÁROMLOM AZ ÖSSZES ISTENEKET" (Szempontok Szilágyi Domokoshoz) „ÉS RÉGI, KIPRÓBÁLT SZÍVED KUTYÁKNAK VETTETIK.” (FÜST MILÁN) (...TERMÉKETLEN POÉZIS ÉS MEDDŐSÉG, BÚJA. / ÉS ITT CSUKÓDIK BE A KÖLTÉSZET KAPUJA.”) Tragikus hangokban és sorsokban a magyar poézis —tudjuk—sohase szűkölködött, de Szilágyi Domokos drámája még efelől nézve is párját ritkítja. Összegyűjtött verseinek nagyobbik fele a tehetetlenség és a reményvesztettség legáltalánosabb emberi helyzeteit idézi föl, a kétségbeesésnek olyan tébolygó stációiról tudósít, hogy alig is boldogulunk — róluk szólva— hagyományos költészetmagyarázó szempontjainkkal. Élettől- világtól Szilágyi a „rabbá-szabadultam” fintorával búcsúzkodik, hogy „Egy gyógyszer a föld / annak, ki tántorog a létben . ..”, a nincsen út, a minden „mindegy már” kiégett- ségével, és hogy „tán így rendjénvaló”, „s a többiek dalolnak / helyetted is.” Nem mondhatni pedig, hogy könnyen adta volna meg magát. Gondolkozásának azokat az apóriáit, melyek — nem sok túlzással — végülis a halálba vitték: már az 1967-es verseskönyv, a Garabonciás is többé-kevésbé pontosan felvillantja: „süketség mily sebre gyógyír?/hisz seb a süketség maga! /milyen menedék a vakság?/halál elől a halálba!/ az őrület mily orvosszer?/kuruzslóknak kígyómérge!/a némaság kit nyugtat meg?/ hisz a nyugtalanság maga!” Ekkor még kilenc éve van hátra, míg majd magába szúrja azt a fecskendőt, mely egyedül lesz képes démonaitól megszabadítani. Kilenc évig marad szellemi létformája az a paradox állapot, melyben elszánt életakarat, kifinomult művészérzékenység és kristályos intellektus szövetkeznek önmaguk ellen, melyben egy virtuóz, fölösen is gazdag lírai tehetség legfőbb törekvésének és igazolásának léte és művészete kétségbevonását fogja tekinteni. Mert Szilágyi mestere mesterségének, különleges képességekkel megáldott-megvert költő, József Attilásan hetyke és játékos, ám büszke és szertelenül szeszélyes lélek, akinek mindene megvolt a költészethez, csak — úgy látszik — a hite nem. A hit elvesztése tette nagykorú költővé. Csoda-e, ha eztán meddő teherré vált benne a tudás: gúzsbakötötte ahelyett, hogy fölszárnyalhatott volna vele. „Miután a bejárhatót bejártad a határig,... — így egy önvallomás 1974-ből — ebek harmincadján van minden/ csak azt tudod — ennyi:az innen.” Mire akkor a tudás, ha remény sincs már, hogy valamiért vagy valami ellen való. Pedig azok közé tartozott, akik úgy érzik, hogy meghal a vers is, ha haszontalan, ha üres játékká aljasul: „szégyen a szó, ha nem vigasz.” Pályáját egyik legutolsó verse ezzel összegzi: „lettem az elmúlásnak reménytelen szerelmese”, s oly bensőségesen, hogy megkockáztatom: Szilágyi Domokos a reménytelenség halhatatlanja. ( .......MÁRPEDIG MIT ÉR A SZÓ, HA NEM TETT?”) Megvizsgálandó persze, hogy nem önellentmondás-e az, amit állítok, hogy lehetséges- e egyáltalán hitetlen költészet. Tény, hogy a költők magánközléseit eleve fenntartásokkal szabad csak elfogadni. Lám, Arany János költészettanát is — „győzz meg, hogy ami Játszik, az való ...” — alapjaiban cáfolja meg a költő tényleges gyakorlata. Könnyű be73
