Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - „Értékeket óvó bűvöletben” (Görömbei András kérdéseire válaszol: Farkas Árpád)

képpen való további szélesebb közönség előtti elnevezésemet. Milyen kár, hogy nem heverészhetek mindörökkön ama délután hangulatában, s milyen jó, hogy naponta kell megküzdenem érte.

— Miben látod ma a költészet szerepét, lehetőségét, küldetését a valóság megismerése avagy a nemzeti-nemzetiségi önismeret szempontjából?

— A költészetről ma már könnyebb cseverészni, mint művelni is őt, minden sarkalatos véleménynek — fürgén forgó toll hegyén — az ellenkezője is igaznak tűnhet. Költészet és nemzeti-nemzetiségi specifikum viszonylatában evidenciákról értekezni nem óhajtok; művelni szeretném s mutatni versbeli magatartással, hagyván avállvono- gató (esetleg: mentegetőző) szó bizonykodását azokra, kiknek a mennyei műhely sima forgácsai közt a holló fiának mosdatására is érkezésük vagyon. De mert megkérdeztek: — A költészet a valóság birtokbavételének egyik eszköze még mindig lehetne! Abban az esetben — és csupán akkor —, ha ez az úgynevezett Valóság nem óhajtaná mindenáron birtokba venni a költészetet. Ez a valóság bőrömtől égig ér! Bukaresttől Párizsig és New Yorkig, s ott éget leginkább, ahol testközelben. A Poézis, mely az ő perzselése alól kibúvik, üllőn kalapált, sistergő vízbe vetett fémszerszámnak is legfennebb csak veszendő nyele! A költészet tehát, melyet én ismerve szeretek — lehetőségeinél fogva —, nem birtokolni óhajt, hanem beépülni a maga elnéptelenedésén ámuló nép életébe, sugallani neki a társadalmi jelenlét lehetőségeit, tudósítani utókort a századvég romániai magyarságának közérzetéről, hogy legalább az egyetemes humánum értékszféráiban birtokon belül lehessen.

— Ilyen értelemben is kapcsolódsz tehát a magyar költészet minden időben létérdekű érveket kutató fővonulatához? Azokhoz a költőkhöz, akik — legtöbbször önfeláldozó módon — kötődtek a magyarság sorsproblémáihoz?

— A magyar líra legelevenebben ható részének ama megépítetlen templomunkat meghatározó gerendát tekintem, melynek viselésétől kék Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, Illyés és Nagy László válla. (Idelátszanak a gerendatartásba belefáradt Csínom Jankók, kik úgy hiszik: még ma is az árnyalatok rőzsetüzénél melegednek.) Pedig eme gerenda körül csak málladoztak századokon át a falak. Most Illyés Gyulát s Csoóri Sándort látom ujjbeggyel tartani a végét. Ha a templom nem is, de a képzeletbeli torony megépült. Haranglábai közt látok a világra, s a világköltészetet számonkérő kérdezősködésre. Olvasgatok. Szeretem a fasizmus korának visszavonulásban-építkező elzárkózóit; ha úgy tetszik: hermetikusait: Ungarettit, Eliotot, Montalét, Frénaud-t (tárgyiasult magányba élet-lehelőt), Guillevicet és Saint John Perse-t persze! De az én mai költőim négerek, kikért Párizstól Chicagóig a haladó szellemű ifjúság suttogva izzik. A saját népük baját nyíltan megvallók, az egyetemesség színe előtt jelentkezők az én dühös költőim, kik tekintessenek versformakezelés végett szélsőséges szürrealistáknak (mint Césaire Aimé) vagy européerkedőknek (mint Sédar Senghor) egyről beszélnek, egyet mondanak az érdeklődő világ nagy-nagy odafigyelése közepette —: élethelyzetük sajátosságának méltóságát vigyázván!

— Sokan mondják, a folytonosság vállalása, a hagyományok őrzése nem eléggé korszerű, nem eléggé értékteremtő erő a mai ember számára. Mi erről a véleményed?

— Akit gyermekkorában megvertek egyszer, felejteni igyekszik, akit felnőtt emberként vernek, nosztalgiával gondol a gyermekkori ütlegekre; a XX. század magyar költői, Ady Endrék, József Attilák, mindannyian e nosztalgiával megvert emberek voltak. Hagyománytiszteletünk ezért gondok és szándékok öröklését is jelenti.

Nem kellene tőlem ilyeneket kérdezned, de ne kérdezd, bizonyára oka van ennek. Válaszom: a költő, ki hagyományairól lemondani óhajt, olyan kilátástalan munkára vállalkozik, mint az az ember, aki mindenáron el akarja feledni gyermekkorát.

71