Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - „Értékeket óvó bűvöletben” (Görömbei András kérdéseire válaszol: Farkas Árpád)

művészettől, hogy a költő nyelvét beszélő nemzet számára olyan jelentése van, amelyet egy idegen számára nem képes nyújtani. Idegen nyelven gondolkozni könnyebb, mint rejtelmekre ráérezni. Ezért hát egy művészeti ág sincs olyan szerves kapcsolatban a nemzettel, mint a költészet.” (A költészet társadalmi funkciójáról.)

Nekem szerencsém volt Nyugat-Európában, Egyesült Államokban és Kanadában élő magyar költőket személyesen is megismerni. Búsulhattam együtt Újvidéken Tolnai Ottóékkal, s Domonkos István Kormányeltörésben című verse válhatott nagy élményemmé. Tőzsér Árpád és Ozsvald Árpád, Varga Imre, Tóth László és Cselényi hangja idehallatszik a Duna néhány kanyarulatán át, s közel állnak hozzám, hogy csak kortársaimat említsem, Baka István, Dobai Péter, Kiss Anna, Péntek Imre, Rózsa Endre, Sárándi József, Szentmihályi Szabó Péter, Szöllősi Zoltán, Zalán Tibor, Tamás Menyhért, s persze Veress Miklós legsikerültebb versei. Névsor ez csak, nem rangsor, s ha bőségesnek tűnik is, csak azért, mert minden látszat ellenére reménykedő alkat vagyok. Bensőséges viszony, versek szövetkezésén túli testvérkező barátság köt társaimhoz. Másfél évtizedes élményem Kovács István szőke, konok, duruzsoló versmondó hangját hallgatni a Kárpátkanyarban, figyelni pattogó parázs fölött Utassy kökény-fanyar tekintetét s Petőfi-izzású szavait, a Kiss Benedek gyér bajsza alól fölrebbenő Vadkácsa- mítoszt, képgazdag, megvalósuló indulatot. Őket ismerem legemberibb közelből, kika poézist nem csupán az önmegvalósítás eszközének tekintik, és Oláh Jánost és Mezei Katalint, kik annak idején, mikor még ők is hittek benne, amolyan tiszteletbeli tizediknek választottak kilencek-voltukhoz. Én úgy érzem, együtt vizsgáltuk József Attila arcát Bella Istvánnal, Ágh Istvánnal, Buda Ferenccel és Ratkó Józseffel. Nagy Gáspár és Pintér Lajos ajánlott versei pedig azt jelzik számomra, hogy az egymásra-figyeléstől lassabban hül ki alattunk a föld.

— Alagutak a hóban című köteted egyik emlékezetes verse katartikus Nagy László-élmé- nyedet vallja ki ... Kritikusaid is gyakran emlegetik ó't veled kapcsolatban.

— Nagy László szellemujja — nem volt nehéz kritikusaimnak észrevenniük —, bevallva s bevallatlanul ott van verseimben. Olyan fajta szerelmes küzdelmem volt az ő hatás-sugárzásával, mint amilyen a fiatal József Attiláé (s itt nem a tehetség méretei kérik az analógiát) lehetett Ady Endréjével. Katartikus volt ugyanis a véle való találkozásom. Ezerkilencszázhatvanöt december nyolcadikán (megjegyzi az ember az ilyen dátumokat) egy órában tartottak házkutatást Király Lászlóval közös kolozsvári diáklakásunkban s székelyudvarhelyi szüleimnél, kikhez, alaposan megbolygatottakhoz, bekopogott másnap egy magas termetű, bőrkabátos fiatalember, arra kérvén őket, ne ijedjenek meg. (Ettől természetesen, nagyon megijedtek.) A fiatalember elmondta, hogy ő Tamási Áron-rajongó, de nekem Nagy László-kötetet hozott, dedikáltat, a HÍMNUSZ MINDEN IDŐBEN-t. Folyóiratínségben szenvedő serdülőként először találkoztam verseivel, nem csoda, hogy áramütésként értek ama vassisak alatt.

De annyi komoly s komor beszéd után hadd fordítsam a szót anekdotikussá, épp Nagy Lászlóval kapcsolatosan. Engem közvetlen környezetemben — talán, mert nem viselkedem professzionistaként —, csupán komámasszony szólít kö/tőnek. Sepsiszent- györgy melletti faluban élő körorvosbarátom tanárnő felesége (keresztanyja kisebbik lányomnak), ki ingyen osztogatja a vállrojtokat: „Költőm, hozd be a kávéscsészéket, költőm vidd ki a szemetet”. Borban úszattuk a kacsasültet Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal (haláluk előtt fél esztendővel) és Kiss Ferenccel őnáluk, mikor egy „mozdulj már, költő”-re Nagy László szép ezüst feje gyanútlan fölrebbent. Verseket mondott poharat dédelgetve; verseit, Lorca-fordításait Kormos István. Unszolásukra, a Helység Kalapácsa, magam is mormoltam valamit, melynek eredményeképpen kiderült, hogy a Költő-megszólítás e háznak csak konyha-zsargonjához tartozó, s mint ilyen, csupán engem illet. Nagy László fickós hunyorítással engedélyezte és szabadalmaztatta ilyetén70