Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - „Értékeket óvó bűvöletben” (Görömbei András kérdéseire válaszol: Farkas Árpád)

MŰHELY

„ÉRTÉKEKET ÓVÓ BŰVÖLETBEN"

GÖRÖMBEI ANDRÁS kérdéseire válaszai: FARKAS ÁRPÁD

— Verseidben és egyéb írásaidban kiolthatatlanul izzik a népsors gondja. A Tamási keresztelte „édes bilincs“ erősen fog téged, ennek szorításában sikerült — miként azt három versesköteted (Másnapos ének, 1968; Jegenyekor 1970. és 1971; Alagutak a hóban, 1979) egyértelműen bizonyítja — egyetemes horizontú költészetet teremtened. Olyat, amelyik a szűkebb haza színeivel és ízeivel táplálja a nagyvilágot. Miféle élményeket és szándékokat hoztál magaddal bölcsőhelyed tájáról?

— Mikor születtem, a „hadak vége volt már”. Nem tudom, mégis honnan nemzedékem bőre alatt az a bujdosó golyószilánk, mely sem beletörődni, sem megnyugodni nem hagy, s mindig — „most míg még időnk van!” — új s új nekirugaszkodásokra kényszerít. A kék eget Tamási Áron szülőföldjén láttam meg először, Székely Mózes erdélyi fejedelem falujában, a Nyikó-menti Siménfalván, nem messzire Firtos lovától, melyen lehajtott fejjel elaludt a gondviselés. Elaludt gyakran, elaludt már régen, el ezernyolcszáznegyvenkilencben is az ide mindössze húsz kilométernyire levő Fehéregyháza melletti csatamezőn, s én nagyapáim rendíthetetlen reményű meséi folytán még udvarhelyi apróiskolás koromban is vártam, hogy az örökkévalóságnak rendeltetett poéta a kis vicinálisról kopott lódenkabátban leszáll, s a világszabadságról szól még hasznosítható valamit. Székelyudvarhelyen jó volt felcseperedni. Ide járt iskolába előttem Baróti Szabó Dávid, Benedek Elek, Tamási Áron, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kányádi Sándor, polgár-pukkasztó tanári éveit töltötte itt Szabó Dezső, hegyek is őrzik a város körül szép szellemek levegőjét. Székelyudvarhelynek, bár kevés lélekszámú volt mindig, miként általában az erdélyi kisvárosok, az ötvenes évek zor- donságában sem csappant szellemi ereje, régi és erős iskolahagyományait, képzőművészeti és színházi kultúráját csupán megcsipdesni Sudták a buta szelek, fölötte maradt mindig korának. Gyermek- s kamaszkorom nyarai falun teltek, közvetlen kapcsolatban a földdel, embereivel, s a kétkezi mezei munkával. Bújtam én is a felnőttekkel adószedők és végrehajtók elől, hordtam uzsonnát tanító-apámnak a téglagyárba —: se falusi, se városi ember nem facsarodott belőlem végül, lettem csak szerény írásbeliző, ki a megtapasztaltak szellemében s legjobb eleink szellemével vallja: hogyha emberfia az írástudás orvén elhagyja, cserbenhagyja ezt az ezer éve mindig csak föl-föltápászkodó népet, pennás emberré válhat még, de csak szellemi disszidens marad.

— Eszerint valóban a küldetéses, elkötelezett költészetet becsülöd?

— Az anyanyelv termőföldjén maholnap csak aratnak inkább, minthogy művelnék is azt. (Nagyon sokat küszködöm: pontosnak lenni, nem elringani a líra ölében, lenni csak pontosnak. Időnként fizikai fájdalmat érzek, ha nyelvi szándékom nyomdász vagy korrektor kezén megmásul.)

Beszéltük eleget: a magyar költő sorsa kölöncösebb, másabb, mint a nagy népek néha önfeledten játszadozó költőfiaié; e sorsot vállalni illik és érdemes, míg európainak lenni nem csak majom parádét jelent, de fáradozást is azon, hogy gondolkodóbbá, kul- túrahordozóbbá, tehát cselekvőbbé tegyük a népet is. E mesterség kenyeret is kevesebbet ad, mint amennyi ideget őröl — s a költő végülis csak önmagát eszi — és ebből él. Nem hiszek hát a költészet magányos és vagányos kis flörtjeiben, szerelmes nagy ölelésében inkább, mely századaink folyamán annyi szép fiúgyermeket nemzett.

66