Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei

Ázsiában, Afrikában, Európában. Ezek a művészek nem művészek, hanem parasztok, pásztorok, cipészek, nyomdászok, bányászok, kádárok, nyugdíjas tisztviselők, megözvegyült parasztasszonyok és mindenféle iparosok. Nem művészek, műveik mégis vannak, tudásban ártatlanok, valamit mégis tudnak öntudatlanul abban a fokozatosan elidegenülő, másodlagos érzékelésűvé váló világban, melyben élünk. Ez a tudás az önmagukkal való azonosulásnak egy-egy olyan mély pillanata, amire a tudatos művészek ma ritkán képesek, mert ettek az ipari civilizáció tudásának fájáról és az kiűzi őket önmagukból. A naiv festő vagy faragó viszont egy napon, életének fiatal vagy többnyire öregebb korában észreveszi, hogy él benne, pontosabban: nem halt meg, csak tetszhalott volt benne egy nyelv, egy ősi nyelvezet. Az érzékelésnek, a formának az az emberi létünkkel összekapcsolt igénye, amely már az ősembert, az előembert is arra kényszerítette, hogy bőrvakaró kövére, lándzsájára díszítőmotívumokat karcoljon. A naiv művész tehát kicsit időtlen lény mindent perccel, másodperccel mérő századvégünkön. Ide tartja elénk népének régi-ősi kultúráját, belső megrázkódtatásainak vízióit, csodálkozásának, meg nem értett létezésének titkait. Szomorúságok, vágyakozások, csodák és betegségek éppúgy megjelennek előttünk, mint ősállatok, különös virágok és bibliai képek. Némelykor a tárgy vagy a kép önmagáért beszél, máskor túlmutat magán, belső remegések, félelmek felé. És noha a naiv művész gyakran elhiszi a régi mágikus kultúrák meggyőződését, hogy elég pontosan utánozni kicsiben vagy nagyban a lovat a lovast, a szekeret vagy a medvét, hegyoldalt: az menten a megábrázolt lénnyé, tárggyá válik a valóságban is, — neki sem sikerül végülis teljesen ez a varázslat, ez a mágia. Valami titok ott marad a templomba menő asszonyokban, férfiakban, megfaragott, összeragasztott, kifestett arcú mulatozókban, magányosan álldogáló házak ablakán, állatokban, csodálkozó gyerekekben.

A naiv művész is ismeri a kimondhatatlanság művészi titkát. És nyugodtan mondhatom: minél inkább ismeri, annál inkább igazi művész. Mert némelykor meg akarja fejteni ezt a titkot, megmagyarázni, közvetlenül tettenérni, bizonyítani. És akkor elrontja művét. Vannak, akik ekkor értik meg legjobban az ábrázolást, pedig ezeket a pillanatokat átengedhetnék a színesfényképészeknek, iparművészeknek, giccs- gyártóknak.

Aki nem „tud’, aki létezésének bontatlan paradicsomában él, annak minden ereje őszinteségében van. A csalódástalanság gyönyörű ősállapotában, valahol a kezdetben. Ezért „tud“ teremteni. Nem fest, nem farag, rajzol, mint a tudatos művészek, hanem elképzel, emlékezik, vágyakozik és teremt. Nem szétrombolja az anyagot, hanem magához szorítja, emberivé teszi a papírt, falemezt, tollat, dugót, somfát, talált kőtömböt. Nem érzi magát a világmindenség csúcslényének, különleges teremtményének, tehát nincs olyan anyag és téma, amit megvetne: ez az egyetemesség érvényességének titka. Egyetemesség az anyag, mindenféle anyag, szín, eszköz és forma átélésében és teljes eltűnés a művészet nagy jelképei mögött: ez a szerénység mara- dandóságának biztosítéka. Mintha tudná, hogy nem magát: minket, zavarbakerült létű és szellemű kortársait képviseli.

Abban a korban, ahol a mindentudás éppolyan agyrémnek bizonyult, mint a túlvilágban, angyalokban való hit, a naiv művészek is azok közé tartoznak, akik a világ és az emberi szellem egymásra találásának szépségét tanúsítják.

71