Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: Baj-gyűjtemény (befejező rész)

s így egyre kevésbé lehet nyomon követni: ki kicsoda. Az értelmiséget nehéz bekapcsolni; nincs is hova. A műszaki értelmiség elszigetelődött az orvosi értelmiségtől. Magamat pimasz lokálpatriótának tartom, nem szeretem a kirakat-politikát. Jól ismerem a városszépítő bizottság helyzetét is: félt a város vezetése ettől a kritikai csoporttól, holott sokat segíthettek volna nekünk. A családi kapcsolatok tartalmilag változtak, már nem az az összetartó erő, hogy ki mit kap. . . A szeretet azonban elég gyakori, mi- nálunk a család sziget, megvan az a tradíció, hogy a család egy otthon, ahova hazajárunk. Az emberek sajnos képmutatóak, nem mernek élni. A fiatalok házibulira járnak, sokat isznak, nőznek. Van egy nyugati életmódmodell, de azt nem akarjuk és nem is tudjuk követni, másik modellünk viszont nincs; hogyan lehet így a nagy elveket megvalósítani? Nem is tudjuk, mi a szocialista életmód, csak azt, mi az anyagi jólétre való törekvés. S ebben nem az egyén a vétkes — hiszen megteremtjük-e a feltételeket az új életmódhoz? A népművelés dilemmája: meddig, hogyan kell összehozni az embereket, mivel nem akarjuk agyonszervezni őket? Mit csináljunk: kövessük vagy irányítsuk az eseményeket?”

Elvileg könnyű dönteni a dilemmában: irányítsunk, ne csak kullogjunk az események után, de az embereket ne finom — pláne: ne durva — erőszakkal tereljük össze; hagyjuk, hogy magukat szervezzék meg, sőt ezt segítsük is. Csakhogy az alapdilemma sem megoldott: a szocialista életmód a gyakorlatban tisztázatlan minőség, konkrét formája ködös, megfoghatatlan. „Alul” különböző variációk nem nagyon mutatják magukat, „felül” csak általános tételeket sulykolnak. Egyáltalán bármilyen új, minőségi életvitelprogram, magatartásmodell hiányzik. Alkalmazkodni sincs nagyon mihez, pedig a többség boldogan lenne ebben is konformista. A tettre kész illetékesek és az — úgymond — kívülről bírálók ugyanúgy szenvednek a helyzettől, s meglepően azonos gondolatokat fogalmaznak meg. A profi reformerek ugyanakkor gyakran szembekerülnek az amatőr változtatni akarókkal. Továbbra is az lenne, hogy a finoman kritizálok az élesebben kritizálok ellen lépnek fel, hogy a kritikát nem tűrőkkel szemben szalonképesek maradjanak?

A boldog „timberjackista”

Eredetileg sem csak azért mentem el. F. László erdőmérnökhöz, mert hallottam róla, hogy saját jószántából foglalkozott a református temető helyén elképzelt kegyeleti park tervezésével.

„A feladat köt egy helyhez; ha lehet produkálni, ott maradok. Miért jó ez az állami gazdaság? A vezetők belülről látják a dolgokat, nem kívülről, s ha valamit javaslok, nem mondanak rá nemet, ha pedig akadályok vannak, azt mondják, hogy oldjam meg. Minőségi munkát végezhetek, s az nem érdekel, hogy ez mennyi maszek ráfordításba is került. Az iparszerű fakitermelést irányítom; a feladatom az, hogy megszervezzem a teljes feldolgozást, úgy, hogy a munka minél kevesebb költséget emésszen fel. Legutóbb odáig jutottunk, hogy tizennégy százalékos volt a nyereség. A korábbi munkahelyemről, egy termelőszövetkezetből azért jöttem el, mert nem volt feladatom, s egyedül éreztem magam. Most tele vagyok a termeléssel.

Vettünk egy kanadai fakombájnt: a Timberjack—30-at. Eddig négy ilyen gépet dobtak át Európába. Ez a fakombájn úgy dolgozik, hogy magára dönti a fát. Ha kell, kihúz, lehántol, darabol. A gép megállás nélkül üzemelt, a svédekkel versenyeztünk kihasználásában. Azt szerveztük meg, hogy a fát nem az erdőben, hanem az erdő szélén dolgozzuk fel. Ott van, ami kell: a szerkocsi, a lakókocsi, s a mentő is. Olyan jól ment a munka, hogy a tizenkét millióba került gép rövidesen megkereste volna az árát. Volna. Amikor leégett, szabadságon voltam. Az volt a baj, hogy a fakombájn magasfeszültségű vezeték alatt dolgozott. Bár se a kombájn, se a magára döntött fa nem ért hozzá a vezetékhez —

38